Nem szakad ott vége a két mennyei vándor szolgája történetének ahol abbahagytam Fedics Mihály meséjét. Megy tovább. Mert a legénynek nem csak meg kellett szereznie a csodálatos képességeket, de tudnia kellett használni is. Hiszen mit ér a képesség, mit ér a tudás, ha nem élünk vele.
Ha kevesebb az idő, vagy lankad a figyelem a mesehallgatás gyakorlatlansága miatt, akkor hol a mi fán terem a köszönömöt, hol a győző-gyűrűt mesélem. Ha idő is van rá, és mesehallgató-képessége is van a jelen levőknek, akkor a két történet eggyé válik. Attól függően, merre visz a kedvem, vagy merre irányítanak mesehallgatóim. És persze nem mellékesen az is nagy határozó a választásban, kik telepednek körém hallgatni a mesét.
Folytatom hát most itt a történetet, hogy a MESE soha ne hagyja otthon győző-gyűrűjét. Legyen mindig vele. A magam módján mondom el, de egy-egy eredeti Fedics mondatot – kurzív betűkkel – beszerkesztek a szövegbe, úgy mint az előzőben is tettem.
Győző-gyűrű
Egyszer két vándor szolgálatába fogadott egy szegény gyereket. Addig nem hagytak nyugtot ennek a gyereknek, amíg nem tanulta meg, mi fán terem a köszönet. Mikor kitanulta a köszönömöt, akkor így szólt hozzá az egyik vándor.
– Na, fiam, már boldogulsz egyedül is. Itt ez a két út előttünk. Indujj meg ezen az úton, aztán eriggy, mink emezen fogunk menni. De szolgáltál bennünket, s meg kapod a fizetségedet, mielőtt útnak eredsz. Hát a fizetésed az lesz: mikor neked arra van kívánságod, ha akarod, lehetel aranyszarvas, ha akarod, lehetel aranyvaddisznó, ha akarod, lehetel arany sajómadár. Ez lesz a fizetésed, fijam.
Elköszöntek egymástól, ment ki-ki a maga útján. Hagyjuk most menni Szent Pétert az Úrral – mert ők voltak a vándorok – az egyik úton, lássuk merre megy a fiú.
Ment nagyon boldogan, hogy mekkora nagy fizetséget kapott, mert útravaló ételt is adtak neki.
– „Ne éhezz meg, míg valahol meg nem telepedel„- mondták.
Mikor beért egy városba, egyenesen a király házához tartott. Ott felfogadták lovásznak. Ügyes volt nagyon, keze alatt aranyszőre lett a lovaknak. Egy nap a király lement az istállóba, megállt a legény előtt és azt kérdezte:
– Fijam, mondd csak meg, milyen ágybul származtál? Paraszt ágybul, vagy pediglen úri ágybul?
A legény őszintén megmondta, hogy paraszt ágyból való, annak is a legaljából, mert földön heverészett, kákán hált, szalmán aludt. Tetszett a királynak, hogy nem mismásol, s kivette az istállóból, megtette inasnak. Annak is a legjobb lett, mert gyorsan tanult, hamar tudta, mi a dolga. Megismerte a király lánya is, tetszett neki az új inas, sokat kísérgette szemmel, merre jár, mit csinál. Az inasnak is tetszett a királykisasszony, s egymásba szerelmesedtek, ez az igazság.
Egyszer a király harcba hívó levelet kapott, s mit volt mit tenni, elindultak. Már majdnem ott voltak, ahol háborúskodni kellett, mikor a király elkeseredve odaszólt a főlovászának.
– Fiam, nagy a baj! Otthon felejtettem a győző-gyűrűmet. Anélkül minden hiába, mert mind elveszünk. Ha valaki ide hozná a gyűrűmet, miénk lenne a győzelem, hálából pedig nekiadnám a fele királyságomat, a leányomat meg megkapná feleségül.
A főlovásznak nagyon kellett volna amit a király ígért, de félt, s húzódozott.
– Ez már nagy baj, felség, jól mondja! Messze vagyunk a hazától! Nem született olyan ember ezen a világon, aki ezt a hosszú utat megszaladja!
A főlovász tovább mondta a bajt az inasnak, csak arról hallgatott, hogy a király miféle jutalmat szán cserébe a gyűrűért.
– Ez csak kis gond, nem nagy bánat, majd meghozom én azt! – felelte az inas.
Nem sokat teketóriázott, indult is hazafelé. Nekigondolta magát aranyszarvasnak, szalad, ugrik halad, lesuhintya magát, de mán evvel is nagyot halatt. Rágondol a vaddisznóra, hujj, hajigájja magát. Az is csak elfáradt, s akkor az arany sajómadárra gondolt. Abban a pillanatban madárrá változott, felcsapta szárnyait és repült fel a magasba. Gyors volt, s mire kettőt füttyentett volna, már le is szállt a királykisasszony ablakának párkányára. A szép királykisasszony éppen kinézett: micsoda madár! Bekecsegtette a madarat, tenyerébe vette, simogatta, s egyszer csak mit vesz észre? Hogy az inast simogatja, azt öleli magához. Néz rá nagy csodálkozva.
– Te volnál az? Hej, de gyönyörű madár voltál! Tudnál még madárrá változni?
A fiú abba a helybe rögtön madárrá vállott.
– Ej, be szép aranytollad van. Kihúzhatok egyet?
Bólintott a madár, s a királykisasszony kihúzott egyet a tollai közül. Aztán a királykisasszony kérésére megmutatta magát aranyszarvasnak és aranyvaddisznónak is. Adott is a lánynak aranyagancsocskát, aranysertét – aranyszőrt – emlékbe. Gyorsan telt az idő, indulni kellett volna vissza.
– Tudod-e, hogy miért jöttem? Hát édesapád győző-gyűrűjéért jöttem, mert itthon felejtette. Ha nem viszem neki, oda a győzelem.
Futott a királykisasszony, s az apja szobájában a mosdótál mellett meg is találta, ahogy az apja lerakta. Odaadta a fiúnak, az pedig indult aranyszarvasként s szökellt könnyedén. Nem várta meg, hogy egészen elfáradjon, még előbb arany vaddisznóvá vállott, úgy futott tovább. Mikor megint fáradni kezdett, akkor pedig az arany sajómadárra gondolt, és szállt tovább madár formájában. A táborban visszaváltozott inassá fogta a győző-gyűrűt, s indult volna vele a királyhoz. A főlovász mester meglátta azt, kikapta a kezéből, s már vitte is ő a királyhoz s mondta neki.
– Uram, királyom, most aztán teljesítsd amit ígértél. Add nekem a lányod, és a fele királyságod.
Diadallal fejeződött be a háború, megbékéltek egymással az ellenfelek. A király király volt, szavatartó, ígéretet tett, hogy mihelyt hazaérnek, megtartják a lagzit. A főlovász ettől kezdve örült is, de gondban is volt. Attól félt, kitudódik, ki is volt otthon valójában a gyűrűért. Mit tegyen? Mit tegyen? Gondolkodott erősen. Arra jutott, hogy az inast el kell veszejteni. Így is történt. Ahogy mentek, egy kút mellett haladtak el, s hogy, hogy nem, de abba a kútba beleölte a legényt a főlovász. Akkor megnyugodott, s attól kezdve vígan volt.
Készült a lakodalomra mindenki, csak a királykisasszony keresett folyton folyvást kifogásokat. Hiába talált ki ezt, meg azt, nem volt mese, a lagzit meg kellett tartani.
Már erősen közeledett az esküvő napja, amikor arra a vidékre vetődött két vándor, egy öregebb, meg egy fiatalabb. Megszomjaztak, vizet húztak a kútból, s a vederben egy pici gallyforma volt. Nézi, nézi a két vándor, amikor azt mondja a fiatalabbik vándor.
– Te Péter! Ennek a gallynak éppen olyan formája van, mint a mi szolgánk volt. De megnyomorították! – azzal gyengéden megsimogatta az Úrjézus – mert ő volt az – a gallyacskát, abból pedig ember lett.
– Jaj, de elaludtam! – mondja.
– El bizony, fijam, de örökre. Mostmán jól jártál, hogy erre jöttünk, nyugodhattál vón itt mindörökké. Odahaza a kirájodnál áll a lakodalom. De az esküvő terád vár. – azzal elmondta neki, mit tegyen, ha hazamegy.
El is ment az inas a királyi házhoz, már tartott a lakodalom, hordták fel szakácsok az ételeket. Ő is megfogott egy tálat, mondott egy szép köszöntőt a vendégeknek, s így fejezte be.
– Hercegek, bárók, királyok! Egy kis figurát mutatnék, ha lehetne!
– Igen, igen! Mink azt nagyon szeretjük, a figurákat – kiabálta vígan a vendégsereg.
Akkor aztán rágondolta magát a szarvasra, s olyan aranyszarvassá változott, hogy eltátotta a száját mindenki. „Igen, ez igen – kiabálta az úri népség -, hát még ha az agancsa nem lenne hibás!” Futott a királykisasszony, hozta az agancsdarabot, ott helybe visszaforrt. Álmélkodott is mindenki, ilyet még nem láttak. Hát még akkor hogy álmélkodtak, amikor aranyvaddisznóvá, meg arany sajómadárrá változott a legény. Igaz, mindkettőnek volt kis hibája, egyiknek szőre, másiknak tolla hibádzott, de a királykisasszony egykettőre orvosolni tudta a bajt, mikor elővette az aranyserét, meg az aranytollat. A végén fiú kiállott a bálterem közepére és megkérdezte.
– Mit érdemel az az ember, aki minket elszakasztott egymástól, s a királynak hazudott? Mit érdemel az, aki csellel, csalafintasággal akart király lenni?
Akkor nekifogtak, és a királykisasszonnyal együtt elmesélték, mi történt, hogy történt. Elmondták a győző-gyűrű ügyét elejétől végig, meg a kútba veszejtést, a megmenekülést, mindent. Lett ott nagy ítélet. Mars! gazember, a főd alá, ha te ezt tetted! – nem volt kegyelem. El is múlt a lovásznak azonnal az életsorsa. Tovább nem uralkodott felül a fődön.
Felkerekedtek aztán ahányan voltak, mind. Mentek az esküvőre örömmel, és a királykisasszonynak se volt többet semmiféle kifogása. Az esküvő után jót lakodalmaztak és igen sokáig. Nagy mulatság volt, sok ének, sok tánc. Senki nem maradt híján semminek.
Így volt, így történt. No hát! Aki evett kását, mongyon ennek társát.
Az eredeti történet ebben a könyvben olvasható.
–