A Virágos bolond

tőlem megy hozzátok.

(bácskai mese nyomán)

Volt egyszer egy király, akinek a legnagyobb kincse a lánya volt. Szerették a birodalomban a királylányt, mert nemcsak szép volt és okos, hanem mindenkihez jó és kedves, de sajnálták, mert soha, senki nem látta még nevetni, mosolyogni. Bármerre ment, a nyomában járt a szomorúság. Hiába próbálta felvidítani az apja meg az udvar népe, a királykisasszony szemében könnyek ragyogtak az öröm kicsi csillagai helyett.  

Élt a király birodalmában egy szegényember. Három fiából a két öregebbet szorgos, derék legénynek ismerték, s tisztelte is mindenki őket, ám a legkisebbet csak úgy emlegették: Bolond Miska. Miskát nem látta senki másként, mint fülig érő szájjal. Beszélgetett a fákkal, bokrokkal, virágokkal, de még vasekével, meg a kapanyéllel is, az állatokkal pedig úgy bánt, mintha a testvérei lettek volna. Ha fát vágott: fütyörészett. Ha szőlőt metszett: énekelt. Trágyahordás közben dudorászott, és amikor csak tehette folyton táncra perdült. Olykor-olykor még az anyját is megtáncoltatta a konyhában.

Egy napon a király nem tudta tovább nézni a királykisasszony nagy szomorúságát. Gondolt egyet  és varázslókat, kuruzslókat, füvesembereket, javasasszonyokat, orvosdoktorokat, pszichiátereket, klinikai szakpszichológusokat, válogatott terapeutákat, bohócokat, udvari bolondokat hívatott az udvarba: vidámítsák meg a lányát. Mindhiába, mert hiába volt a sok tudományosság, varázslat, hókusz-pókusz, klinikai rafinéria, a lányon nem tudott segíteni senki. Vitte a király a királykisasszonyt állatkertbe, színházba, operába, koncertre, falmászásra, tette hideg-meleg zuhany alá, kúráltatta hegy tetején,  barlangban, tengervízben és erdőfürdőben, bizony semmi nem változott. A király akkor egyszercsak azt hirdette ki szerte az országban, hogy aki megnevetteti a lányt, ahhoz azon nyomban feleségül adja, ráadásul hozományként adja hozzá a fele királyságát is.

Csődült a sok ember a palotába. Volt ott minden, cirkusz, színház, csinnadratta, lovagi torna, még stand-up commedy is, de hiába, mert a királykisasszony arcán a mosoly árnyéka se suhant át. Meghallotta a hírt a szegényember három fia. A két öregebb rögtön legjobb gúnyájába öltözött, előkereste fegyverét, felnyergelte lovát és útnak indult. A palotába érve aztán minden tudásukat latba vetve énekeltek, gitárt pengettek, bukfenceztek, vitézkedtek, de mindhiába. Dolgavégezetlenül távoztak ők is. Amikor hazaértek, töviről hegyire elmeséltek mindent, a falu szájtátva hallgatta őket, az emberek nevettek, közbekiabáltak, kommentálták az eseményeket. Csak Bolond Miska nem szólt semmit, hanem fogta magát, s útnak eredt. Amerre ment, mindenfelé meglátta s megcsodálta a nyíló virágokat. Egyiket-másikat leszakasztotta, és maga magán keresett helyet neki. Az első virágszálat kalapja mellé tűzte. a másodikat füle mögé biggyesztette, a harmadikat gomblyukba illesztette, a negyedik meg a zsebéből kandikált ki. Ahogy ment, csakúgy szaporodott rajta a sok színes, illatos virág. A palota felé közeledve már egyre inkább olyan lett, mintha egy darabka virágos rét kelt volna útra. De nemcsak kívül lett virágos, hanem a kedve is egyre inkább kivirágzott. Tudott ezer, meg ezer nótát, azokat dúdolta, dudorászta, fütyörészte, énekelte, ahogy haladt. A lábai se bírtak ellenállni ennek a vígságnak, s úton, útfélen cifrázták a járást, mintha bálban lettek volna.

A királykisasszony éppen egy ablakmélyedésben kuporgott, amikor meghallotta a bolondozó fiút és hamarosan meg is látta. Nézte a közeledő virágfelhőt, a felhőben a legényt, hallgatta az ide-oda tekeredő vidám dallamokat. Egyszerre csak mintha valami eddig zárt kapu kinyílt volna benne, s utat engedett volna a bolondos Miskából áradó vidámságnak, egyszeribe számtalan eddig sose látott fényes, nevető pontocska pöttyözte a szemeit. Otthagyta az ablakmélyedést, és vígan futott a legény elé. Akkorra már az emberek is kitódultak a palotából, és kacarászva kiabálták:

– Nézzétek! Jön a virágos bolond, jön a virágos bolond!

Észre se vették a királykisasszonyt, csak a király látta meg rögtön, hogy valami megváltozott.

Örömében mintha táncra perdült volna a szíve, s hogy valahogy lecsillapítsa, hívatta a szakácsokat, kuktákat, mindenféle lóti-futikat. Kis idő múlva mindenki egy nagy lakoma kellős közepében találta magát a válogatott finomságoktól roskadozó terített asztalok mellett. A király Miskát odaültette a leánya mellé, akiben nem sok ideig tanyázott a megilletődöttség. A fiú ki nem fogyott a szóból. Mesélt a tulipánná változott legényről, a boldogasszony papucsáról, az árva lány hajáról, a varázserejű aranytulipánról, a titkos értelmű rózsáról, arról, miért iszik a héja a mácsonya kútjából, mi a különbség a kutyatej, meg a kutya teje között, és azt is elmondta, hogy mire való a fekete nadálytő gyökere, az illatos ibolya virága, a szagos medvehagyma meg csípős csalán levele. Csodálatos történeteiben szó esett az Ódorvár tövében nyíló pici, kék csillagokról, elregélte miért kellett Csipkerózsikának száz esztendeig aludnia egy vadrózsával sűrűn benőtt kastélyban, kinek nyílott ki az addig sohasem virágzó anahakán rózsa és ki az anahakán rózsa kertjének igazi gazdája. Elmondta milyen a farkasölőfű, mire való a báránypirosító, és hogyan kell láncot fűzni a pitypangból. Mesélt a háromágú tölgyfa tündéreiről, a virágzó cseresznyefáról, az erdőzöldítő és mezővirágoztató királykisasszonyról, és a virágfejű emberről.

Addig mondta  történeteit, amíg a királykisasszonynak már nem csak a szeme mosolygott, nem csak a szája nevetett, de minden hajszála végén ott csilingelt a vidámság egy-egy parányi ezüstharangocskája. Attól kezdve a király lánya áradó derűvel, szívből jövő mosollyal nézett az emberekre.
A király áldását adta rájuk, s amikor összeházasodtak, a koronájával együtt az egész királyságát rájuk bízta. Így kezdődött az a virágra szóló csuda, hogy a birodalomban a boldogság beköltözött az emberekbe.

Hát ez volt a virágos bolond története, aki azóta is fáradhatatlanul küldi követeit mindenfelé a nagyvilágba, hogy verjenek tanyát az emberek szívében, lelkében más birodalmakban, más országokban is.

foto: TaskóDani