Volt egyszer egy kínai szerzetes, aki valami bűnt követett el, és ezért a tartomány székhelyére kellett neki menni. Kalodát tettek a nyakára, és egy küldöncöt bíztak meg azzal, hogy kísérje el. Az ég nem sok ésszel áldotta meg ezt az embert. Készített egy listát magának, hogy az utazás során mindig ellenőrizni tudja, meg van-e mindene, amire szüksége van. A listán ezek voltak:
-úti csomag,
-esernyő,
-kaloda,
-hivatalos iratok,
-a szerzetes – és! -,
-jómagam.
Mert magát is betette a listába. Amikor megálltak, vagy elindultak, mindent mindig gondosan végig ellenőrzött, és saját magát se felejtette el számbavenni.
A szerzetes éles szemű volt, gyorsan észrevette, hogy a kísérője milyen tökkelütött. Az első adandó alkalommal jól berúgatta, s mielőtt meglógott, levágta a küldönc haját, meg még a kalodát is rácsukta.
Felébredt a küldönc a részegségből és sorba vette a listát.
Úti csomag. Megvan. Esernyő. Megvan. Hivatalos iratok. Megvannak. Érezte nyakán a kalodát. No, a kaloda is megvan. De hol a szerzetes? Ajjaj, baj van. Eltűnt! Aztán megérintette a saját kopasz fejét és megnyugodott: No, hála az égnek, a szerzetes is megvan.
-De hol vagyok én?
ó-kínai tanmese nyomán