Vegyes csoport, nyári tábor a csöpp hegyi falu gyerekeinek. Mesélek, játszunk, beszélgetünk, kapcsolódunk egymáshoz. A legkisebb gyermek – alig 6 hetes – anyján alszik nyugodt szuszogással, ki se látszik a hordozóból. Három-négy felnőtt ül a gyerekek között, ők csendes derűvel, szaporodó örömmel vannak jelen.
A mesék, játékok és felszabdult viháncolás után után komótosan összepakolunk, minden a helyére kerül, a gyerekek futnak az udvarra, visítanak, nevetnek, labdák kerülnek elő, s ugrókötelek. A srác – 10-11 év körüli lehet – megáll előttem. Eleinte ellenséges volt, pontosabban szólva inkább méla undor és demonstratív közöny áradt belőle. Eleinte. Rövid ideig. Később a fiú megfeledkezett a kitudja honnanvaló kívülállásról, meg-meglepődött, aztán figyelt, játszott, nevetett, segített. Közben óvatosan próbálgatta a kettőnk közötti távolságot, cserkészett, ki-kibújt falai mögül.
Most áll és néz. Tekintete kifürkészhetetlen. Nekem szegezi a kérdést.
– Miért piros a szád alatt?
– Allergia. Valamit olyat ettem, amit nem bírok, de még nem tudtam rájönni mi az. Hallottál már az allergiáról?
– Hajaj! – kicsit hosszan tart a csönd, én várok, ő figyel majd ismét összeszedi magát és kérdez:
– Te meg tudod állítani a szád mozgását, ha akarod?
Nincs benne él, bántó szándék, értetlenség, csak érdeklődés és némi gyanakvás a még nem is hallott válasz őszinteségére vonatkozóan.
– Nem. Többnyire nem. Néha nem is érzem, hogy mozog. Ez egy betegség. Velem jön mindenhová, ha akarom, ha nem. Van, amit nem mi döntünk el – mondom és örülök, hogy volt benne bátorság kérdezni.
Szótlanul bámul maga elé. Fejét egy pillanatra lehajtja, majd rám néz. Arca komoly a sokat megélt felnőtt emberek tekintetével. Egy tűnő pillanatra.
– Köszönöm – mondja halkan, aztán rámnéz, biccent, elmosolyodik és kifut az udvarra a többiekhez.