Történetek

amikor egy ember átragyog évtizedek sűrűsödő homályán – történet egy könyvtárosról, aki felolvasott egy történetet

Csönd – de hogyan, ha egy csapat hancúrozó kölyökróka, kalandor medvebocs, birkózó kölyökkutya, csivitelő fecskefióka, kergetőző kismacska érkezik a gyermekkönyvtárba első osztályos gyerekeknek álcázva magukat.

Sokszor jutnak eszembe azok az emberek, akik a könyvtárban dolgoztak, s manapság ritkán gondolunk arra, mennyire sokat tettek a máért, a ma könyvtári kultúrájáért. Ez akkor is így volt, ha elsődleges céljuk mégiscsak az akkori „ma” kulturális, könyves életének fenntartása volt, nem pedig a mostani jelené. Mindannyian megérdemlik, hogy ne csak ritkán emlékezzünk rájuk, hanem részesei legyenek mindennapjainknak, tudatosodjon mindenkiben – akár ismerhették őket, akár nem -, hogy nélkülük ma minden más lenne, minden másképpen lenne.
Szubjektív könyvtári történeteim közül az első Hilde néni, született Hildegard Mayer feledhetetlen alakját idézi fel.

Ez egy kevéssé ismert, varázslatos indián mese, ahogy elmondtam a Mustármag mikroműhely és a Bródy Sándor Könyvtár „Élménykönyvtár – Áramlatok” konferenciáján. A mese Boldizsár Ildikó előadásának része volt.

Volt egyszer egy vízkóstoló, ahol négy bükki forrás vizét kóstolhatták meg a kíváncsi könyvtárosok. Érdekességek a Garadna, a Jávorkúti, a Mária és a Szent József forrásokról.

A Mustármag mikroműhely és a Bródy Sándor Könyvtár „Élménykönyvtár – Áramlatok” konferenciájára készült mini-kiadvány szövege és képei.

Egy mesefoglalkozás befejezése után kapott kérdés története.

…”Tudja maga, milyen nagy dolog az, hogy erre emlékezhettünk? Hogy emberek vagyunk? Már egészen elfelejtettük. De jó, hogy nem hagyta.” . mondta egy foglalkozáson egy fiatal lány egyszer

A rest macska mese egy szokatlan változata, ahogy azt Matild mama mesélte