Táltos-zabolázó

Barangoltam kedves mesémben – ki tudja életemben hányadszor. Amikor a történetben Jánost harmadszor dobja le hátáról a táltosparipa, váratlanul egy tíz évvel ezelőtti emlék horgadt fel bennem. Egy valóságos táltosmese, ami a szemem láttára történt.

Szereplők:
Lujza, táltoslovas, 3 éves
Táltos, faparipa, hintaló

Anya, a táltoslovas segítője

A táltosparipa a teraszajtó előtt áll. Könnyedén billeg, amikor lovasa feltornássza magát a hátára. Nem ül rá, megállja a lovat. Rikkant egyet, a táltos megindul és gyors vágtába kezd. Abban a pillanatban a lovas lebucskázik róla és hangos puffanással zuhan a földre.
A padló kemény, a lovas sír, hüppögve bújik anyja ölébe. Anya öleli. Nem tartja vissza amikor a kis lovas abbahagyja a sírást és komor képpel vonul újra megzabolázni a táltost.
A ló billeg, lovasa valahogy talpra áll a hátán, mint a hortobágyi csikós. A paripa indul, a harmadik hintalépésnél a lovas átbucskázik a fején, és ismét padlót fog. Sírás – bújás – zabolázás – sírás – bújás – zabolázás. Sem a ló, sem lovasa nem hátrál meg.
Sokadik próbálkozásnál a rakoncátlan paripa megadja magát elszánt gazdájának.
Egyenletes ritmusban vágtat a táltos, királylány áll a hátán. Táltoslovas.

Az emlék felkavarta bennem a kérdéseket. Hol vannak ezek a makacs, kitartó, táltos-zabolázó képességek a világban?

Visszamászunk-e táltosunk hátára, ha az ledob, vagy a magunk ügyetlensége okán bucskázunk a mélybe?

Megállunk-e azon, amin kell?