Rabkönyveimből az egyik könyv.
„Ha fogvatartottakról van szó, az emberek hajlamosak legyinteni, és valami olyasmit mondani, hogy megérdemelték, maradjanak bent örökre… de az élet ennél sokkal bonyolultabb. Nem mellesleg abból a 17.000 emberből, aki ma Magyarországon börtönben van, szinte mindenki szabadulni fog egyszer. Aztán találkozunk velük az utcán mi is, a barátaink is és a gyermekeink is… a büntetés-végrehajtási szervezet legnagyobb kihívása, hogy milyen minőségben „adja vissza” ezeket az embereket a társadalomba, közénk…” Juhász Attila a Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet volt parancsnoka
Luzsi Margó: Rabkoszt – testnek és léleknek. A Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet mesecsoportjának laktató meséi és receptjei. Illusztrálta Dániel András. BSMVK. Eger, 2020.
Részlet a kötetből: miért is főztünk, miért is rabkoszt?
„A meseprogram egyik fontos célja amellett, hogy a csoporttagok és gyermekeik, családjuk élő kapcsolata megmaradjon, a fogvatartottak szabadulás utáni visszailleszkedésének segítése. Ennek egyik markáns, meghatározó eleme a családba, a hétköznapi életvitelbe való visszailleszkedés. Gondoljuk meg: hónapokig, olykor évekig vannak távol otthoni környezetüktől, a világ változik közben, a családtagok, barátok változnak, a gyerekek megnőttek, az események folyton-folyvást történnek, bajok jönnek-mennek, s ők mindebből kimaradtak, folyamatosan kimaradnak a mindennapok tennivalóiból. Huzamos időre kiesik életükből a közös élmény, gyakran nincs miről beszélni, mert nincs közös téma. A fogvatartottnak még szabadulása után is a bezártság-érzés a jelenvalóság. Az otthonhagyott gyerekeknek pedig az elhagyatottság a legintenzívebb élményük. Nehéz újra kapcsolódni egymáshoz, nehéz a problémákból fakadó, újra meg újra feltámadó indulatokat fékezni, kezelni. Fel kéne venni a „kinti”, szabad világ hétköznapjainak ritmusát is. Hogyan? Hiszen ennek gyakorlására, megélésére a börtönélet természetrajzából fakadóan esély sincs. Az akadályok tornyosulnak, a szálak gubancolódnak.
A mese – noha tapasztalataim szerint máig is sokak szemében csupán látszat, képtelen fantázia – sokat segít a valósághoz való kapcsolódásban. Közös munkánkban játékok, meseterápiás eszközök, beszélgetések egyengetik az utat ebben.
Nagyon gyakran egy-egy mese váratlanul röpíti őket életüknek abba az elsüllyedt világába, ahová annyira vágynak vissza.
Egyik alkalommal a „laktató” mesék közül a kalácsos mesét mondtam, s a mesemondás elején kezdtem számba venni, mi mindent kellett előszedni a mesebeli asszonynak a kalácssütéshez, amikor váratlanul már sorolták is helyettem, össze-összevitatkozva, hogy tényleg, mi is kell?
A történet tetszett nekik nagyon, de aztán szinte öntudatlanul, a kalácssütéshez tértek vissza, teljesen belemelegedve a beszélgetésbe. Ki mikor, milyen kalácsot, pogácsát sütött, azt hogyan kell? Milyen jó kis fortélyokat ismernek -, s adták az asszonyi tanácsokat egymásnak. Az eredeti elképzelésemet – mint már oly sokszor megtörtént – felülírta az élet. Hagytam, bekapcsolódtam beszélgetésükbe én is, óvatosan kormányozva őket múltba és jövőbe, otthonra, konyhába. Hiszen asszonyok mind, akiknek mindennapjaihoz hozzátartozott a család ellátása, a konyhai sertepertélések gondja, öröme. Kértem, írják le tudományukat, s legközelebbre hozzanak magukkal kalácsrecepteket, pogácsarecepteket. Meglepődtek, nevetgélve kérdezték: „Margó néni, most ez a házi feladat?” (Mert alkalmanként azt is kapnak egyik foglalkozásról a másikra.)
Igent mondtam, és vártam, mit hoz a holnap? Következő alkalommal, ha nem is mindenki, de többen is hozták a foglalkozásra saját tuti receptjüket. Fejből írták le. Ki így, ki úgy-, de leírták, s még a zárkatársakkal is téma volt erről beszélni. Volt, aki mondta: „hát még az illatát is éreztem”, s volt, aki mondta: „még a telefonban is kérdeztem, mert már nem minden jutott eszembe, hogy mennyi élesztő is kell?”.
Ez indított arra, hogy időről időre immár tudatosan recepteket kérjek tőlük, hol a mesefeldolgozás részeként, hol pedig csak úgy, alkalmasint egy- egy mesei helyszínhez, témához kapcsolódva. Egyre inkább érzékeltem mindennek az otthoni élethez kapcsoló jelentőségét, s innentől kezdve már rendszeresen ezt kapták házi feladatnak.
Ha vizes mesét mondtam, halételeket kértem, mikor a Kicsi diót, akkor tésztás, kenyeres, gabonás ételt. Ünnep közeledtével karácsonyi, húsvéti ételeket. A Mindent járó malmocskánál, a Varjúkirálynál (mesék) pedig a kedvenceiket, azt, amit az asztalukra kívánnának.
Így születtek meg a receptek.
Ezek az asszonyok, ha csupán fejben is, de elkezdtek főzni. Ha csupán lélekben is, de a kamrába, konyhába mentek. Átgondolták, mit és hogyan csináltak otthon, leírták, megbeszélték receptjeiket, ételeiket. Otthoni, mindennapi gondokról, örömökről kezdtek el beszélni. Visszataláltak a mindennapokba. Terveket szőttek, mikor mit főznek majd otthon, végiggondolták, kinek mi a kedvenc étele. Természetes módon, szinte észrevétlenül juthattunk el a csoportbeszélgetések során beosztáshoz, spóroláshoz, háztartási gazdálkodáshoz. Itt láttam csak, mekkora szükség lenne az ilyen típusú ismeretek tudatos, módszeres átadására, tanítására.
A receptek leírásához nem volt segítségük, legfeljebb zárkatársaik. Arányokat végiggondolni, nyersanyagokat, hozzávalókat összeszedni, ételkészítési technológiát megfogalmazni – ha mégoly egyszerűen is –, ehhez összeszedettség kell, tudatosság. S mindezt le is kellett írni – gyakorlatlannak ez sem könnyű feladat.
Volt olyan, mikor a családnak ajándékba készült egy-egy mini szakácskönyv, ezeket színezték, rajzoltak rá, személyre szóló üzenetekkel látták el:
– „Szeretlek hercegnőm!” – írta egyikük kislányának, míg másikuk gyermekei nevét körmölte minden oldalra színes, díszes, kicirkalmazott betűkkel.
Ma már időről időre, rendszeresen főzünk, beépítettem a foglalkozások menetébe, mert látom, milyen kedvelt és élő programelem lett, s mert látom gyakorlati hasznát is: azt, hogy ez valóban jól segíti a fejezet bevezetőjében rögzített célokat. Nevezetesen a családba, a hétköznapokba való visszailleszkedés lehetőségét.”