Nem vagyok hivatásos mesemondó, s valójában mesemondónak sem tekintem magamat. Mégis, nagyon szeretek mesélni, történeteket mondani. Kell hozzá az érzés, hogy van kinek, és kell hozzá az a személyes tapasztalatom, hogy a mese hol igazodási pont, hol vánkos a fejem alá. Ha van, aki kíváncsi rá, hogy ki vagyok, legszívesebben csupán csak annyit mondanék: Margó. A „margó” kis és nagy kezdőbetűvel írva egészen mást jelent, mégis mindkettőt a sajátomnak érzem. Sajátomnak, mert akik a nevemet adták, azok szerettek, aki pedig megtartotta, azt megkedveltem. Sokáig könyvtáros voltam és ez jó volt, most meg „emeritus”-ként afféle „hajós” vagyok, s ez is jó. Akkoriban – könyvtárosként, gyerekkönyvtárosként – ezerféle dolgot keresgéltem, most meg kikötőket keresek. Ilyen kikötők a mesék, és amíg meg nem érkezem az utolsóba, addig mindig új utakra indítanak.
