Körözéseink egyikére két mesét választottam. Párbajra hívtam a meséket.
Az egyik egy közismert Grimm mese, a Rigócsőr király volt. A másik egy ír mese.
No, nem volt véres párbaj, nem küzdött tőrrel, karddal Rigócsőr és Göndörszakáll, nem is lőttek egymásra, és a királykisasszonyok sem tépték egymás haját, nem vívtak vad szócsatát.
Úgy történt, hogy előbb a Grimm mesét olvasták fel a körözők, aztán meg én mondtam el az ír mesét. Grimmet többen is ismerték. A másikat nem.
– Hm! – mondta az ír mese végén az egyik köröző, amikor még nem tudta, hogy ez nem a Rigócsőr – így is el lehet mondani ezt a mesét? Mert ez így tök más!
– Aha! – mondtam – Mert ez egy másik mese.
Kis csönd volt. Összeszokott emberek társasága a csoport, több, mint egy évtizede köröznek együtt. Néha csak csodálom őket, hogy nem szédülnek bele?
– A Rigócsőrben szégyelltem magam. Folyton megszégyenültem. Üldözött ez a mese éveken át. Ebben az újban nem szégyenkezem – indult a „párbaj”. Szó szóra hullt.
– Basszus! Én nem vettem észre a különbséget! Csak azt figyeltem, ahogy mondod!
… ahány ember, annyi csermely indult útnak, hogy aztán közös patakmederben fussanak tovább a gondolatok, érzések, emlékek. És persze a kirobbanó nevetésekkel fűszerezett poénok, a megtartó derű és ez a furcsa, különös, elgondolkodtató párbaj.
Melyik mese nyerte ezt a csörtét? Mi ismerjük a magunkét. A másé lehet más.
Itt lentebb van az ír mese, amott fentebb linkelve a Grimm mese.
Lehet olvasni. Lehet átszűrni a meséket kinek kinek saját magán.
Indulhat a párviadal.
A gőgös királylány.
Ír mese ahogy én tudom, ahogy én mondom
Egyszervolt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Rendes, jóravaló király volt, volt földje, lova, palotája, felesége. Meg volt egy világszép lánya is. Igazán szép volt ez a királykisasszony, csak a természete! Hát az egy kicsit hibádzott. Fenemód gőgös volt. Sokan úgy tartották róla, hogy maga az ördög bújt bele. Csúfot űzött bárkiből, aki csak a közelébe került, de legfőképpen azok a férfiak járták meg, akik szemet vetettek rá, s még inkább azok, akik feleségül akarták venni. Lefitymálta mindegyiket, nem kegyelmezett egynek sem.
Megunta ezt a király, s elrendelte, hogy minden herceg, báró, gróf és nemes gyűljön egybe az országából, aztán meg akárhány király nősülni akar, az is jöjjön, mert férjhez adja a lányát. Lehet próbálkozni. Hát jöttek is, csak úgy tolongott a sok férj-jelölt az udvaron, alig fértek el. A király sorba állította őket, a lányának meg azt mondta:
– Na, eredj lányom, vedd szemügyre őket, s aztán válassz magadnak férjet.
Ment is a királykisasszony, szépen sorba vette a kérőket. Sétált előttük és bizony nem tagadta meg magát, megvetően méregette végig a hercegeket, bárókat, grófokat, királyfikat. Az egyik túl magas volt.
– Nem kellesz, Égimeszelő. Hordd el magad.
– Nem kellesz, Töpszli – mondta a másiknak, aki alacsony volt – tűnj el a szemem elől.
– Atya-gatya! Nem elég, hogy nyalod az eget, de még görbe is vagy! Nem kellesz nekem Hórihorgas!
Így vette sorba mindegyiket, s gúnyolta őket.
– Eredj innen, Sörhasú! -mondta egy pocakosnak.
– Nem kellesz, Papagáj! – nevetett egy tarkabarkán öltözöttre.
– Vidd el magad, Kakaska! – viccelődött egy vereshajú pirosképűn.
– Halálfej, tűnj el innen! – rémüldözött egy sápad hercegtől szemét forgatva.
Ezt csinálta egészen addig, amíg meg nem látta az utolsó királyfit a sorban. Magas, szép termetű férfi volt. Az arca csinos, a szeme nevetős, a tekintete kedves. Igazán semmi kivetnivalót nem lehetett találni benne. Tetszett a királykisasszonynak nagyon. Gyönyörködött is benne egy ideig, aztán erőt vett magán. Jól megszemlélte a vidámarcú királyt, végül csak talált valamit rajta, amibe beleköthetett és így fitymálta le:
– Eredj innen, Göndörszakáll. Te sem kellesz nekem! – aztán hátat fordított mindenkinek, és elviharzott a szobájába.
A sok kérő mind elment. Rettenetesen dühös lett a királylány apja és azon nyomban fenyegetőzni kezdett.
– Na, megállj, csak, te lány! Nem bírsz magaddal? Nem bírsz a büszkeségeddel? Nem kellett egyik kérőd se? Holnap bizony odaadlak az első jöttmentnek kéretlenül is, aztán mehetsz vele isten hírivel.
Hát másnap úgy lett, ahogy megígérte. Jött reggel egy toprongyos, kócos énekes koldus, aki dalolni kezdett a palota ablakai alatt. Behívatta magához a király ezt az embert és a lányáért is elküldött. Amikor az megérkezett, ráparancsolt a koldusra, hogy énekeljen, muzsikáljon. Mire befejezte, már ott volt a pap is és összeadta a királylányt a koldussal. Dühöngött, sikítozott ugyan erősen a királykisasszony, de hiába.
A király se törődött vele, hanem elővett öt tallért, odaadta a vejének és azt mondta.
– Menj! A házamban nem maradhatsz, vidd a feleségedet is, látni sem akarom.
A királylánynak mennie kellet. Senkit nem érdekelt az, hogy akar, vagy nem akar. Nagyon, nagyon el volt keseredve, csak az az egy vigasztalta, hogy a férje kedvesen beszélt hozzá és igen gyöngéden viselkedett vele. Útjuk egy szép erdőn vitt keresztül.
– Kié ez a szépséges erdő?- kérdezte.
– Azé a királyé, akit tegnap Göndörszakállnak neveztél – felelte a férje.
Szép rét mellett lépkedtek, amikor megkérdezte férjét a királylány.
– Kié ez a gyönyörű rét?
– Azé a királyé, akit tegnap Göndörszakállnak neveztél – kapta a választ.
Bizony, bármiről kérdezte, hogy kié, mindig ez a felelet érkezett.
– Jaj, de bolond voltam! Most ő lehetne a férjem. Még tetszett is, csak nem akartam mondani – gondolta szomorúan. Megérkeztek egy szép városhoz, ott is egy viharvert öreg kunyhóhoz.
– Miért jöttünk ide? – kérdezte.
– Mert ez az én házam. Mostantól a tiéd is. Itt fogunk lakni – mondta a férje, és beléptek az ajtón. Bizony, odabent nem volt terített asztal, nem égett a tűz, nem várta őket főtt étel. Így hát nem volt mese, bizony takarítani, tüzet gyújtani, rendet rakni, főzni – ez várt a királylányra. Másnap az ura egy halom vesszőt hozott, s mutatta, hogyan kell helyes kis kosarakat készíteni a vesszőből. De a fiatalasszony kezét felsértették a fűzfavesszők, sírni kezdett. Nem bírta ezt nézni a férje, hát elvette a vesszőket, hozott tűt, cérnát, darócot, s mondta neki, akkor inkább varrjál, ha a kosárfonás ne megy. Ajaj, ez se volt jobb, mert a tűvel meg úgy összeszurkálta a kezét, hogy kiserkent a vére, a cérna meg összegabalyodott, s ettől aztán újra csak elkezdte itatni az egereket. Sehogy se bírta látni a könnyeit a férje, ezért aztán így szólt hozzá.
– Ne sírj, hozok agyagedényeket, azzal kiülsz a piacra, eladod, s abból meg tudunk élni.
Ez volt ám igazán keserves megpróbáltatás! Ülni a piacon a sok kofa között, akik eleinte gyanakodva méregették, de aztán megszánták. Hiába, no, szép volt, előkelő és rettentő szomorú. Egyszer ugyan nagyon kijött a béketűrésből, mert egy fickó megcsipkedte az arcát és sörözni hívta. Úgyhogy ezt a fickót hamar jól fel is pofozta, aminek híre ment, így aztán ezt soha többet senki nem merte vele megtenni.
Mindent el tudott adni végül, s örültek is mindketten a férjével. Másnap sajnos elhagyta a szerencséje. Éppen csak kipakolta az árut, amikor egy részeg vadász a lovával a cserepek közé ugratott és mindent összetört. Sírva futott haza, elmesélte mi történt, a férje meg csak hümmögött, csóválta a fejét míg végül azt mondta.
– Látom már, hogy kofának se válsz be, de sebaj. Van egy jó ismerősöm a király konyhájában, éppen a szakácsné. Beszerezlek oda konyhalánynak.
Így is lett. A királykisasszonynak rengeteg dolga volt, lótott-futott, sikált, kavart, vizet hordott, tüzet szított, jóformán szavát se vették, csak egyszer sikítozott nagyon, amikor az inas meg a lakáj elkapták és kétfelől akarták megcsókolni. Akkor aztán úgy sikított, hogy a szakácsné kiugrott a konyhából, s az egyiket fakanállal agyabugyálta el, a másikat a seprűjével csépelte alaposan. Többet az udvarbéli férfiak rá se igen mertek nézni. A szakácsné jólelkű volt. Az ételmaradékból bőven csomagolt a királylánynak, s ő a zsebébe rejtve vitte haza a férjének.
Már jó egy hete dolgozott, amikor nagy sürgés forgás kezdődött a konyhán, mert a király nősülni készült. Fúrta is az oldalát mindenkinek, hogy kit vesz el feleségül, mert még a legbennfentesebbek se tudták, ki a menyasszony. A lakodalom napján, amikor végeztek a munkával, a szakácsné szokás szerint teletömködte a királylány zsebét. Sültekkel, kaláccsal, pudinggal, meg még más ételekkel is, és azt mondta.
– Gyere csak! Mielőtt elmégy, lessünk be, milyen is a királyi készülődés!
Mentek is, leskelődtek befelé, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és maga Göndörszakáll király állt előttúk.
– Na, szakácsné, a csinos szobalányodnak fizetni kell a kukucskálásért! Táncolnia kell, el kell járnia velem egy gyors kopogósat!
Azzal kézen fogta a királylányt, vitte is magával és már pörgette is sebesen. Röpült a királylány szoknyája, perdült a köténye, röpködtek ki belőle a finom kolbászok, sültek, kalácsok. A királykisasszony azt se tudta, mit csináljon. Szégyenében zokogva futott ki az ajtón, keservesen sírva rohant, a király alig tudta utolérni a folyosón. Elkapta, magához ölelte.
– Jaj, kedvesem, hát nem ismersz meg? Én vagyok Göndörszakáll, akit kikosaraztál, de én vagyok a férjed, és én voltam a részeg vadász is. Most már minden rendben lesz. Az apád tudta, ki vagyok, amikor feleségül adott hozzám. Azért volt csak az egész, hogy a gőgöt kiűzze belőled.
Akkor aztán jöttek a szobalányok, udvarhölgyek, gyönyörűséges ruhákat adtak rá, kicicomázták a haját, ékszerekkel borították be, a király meg karjára vette és vitte a mulatságba. Örült mindenki, legfőképpen az apja, meg az anyja. Nagy vígság volt, sok tánc, jó ételek, zene, nevetés, örömködés. A társaság még egy kis ideig töprengett, hova lett a csinos konyhalány, de a király, meg felesége, a királyné olyan pompásan szépek voltak, hogy erről aztán elfelejtettek tovább gondolkodni.
A mulatság után meg éltek békében, egészségben, szerelemben, szeretetben.
A mesém után éljetek így ti is mindnyájan.