25 volt a címe Mustármagos játékunknak, amit így vezettünk fel:
„1-25 között válassz egy számot, írd meg kommentben, melyik az. Minden számhoz tartozik egy mondat, minden mondathoz tartozik egy mese, minden meséhez tartozik egy kód.
Mi tudjuk, melyik számhoz, melyik mondat tartozik.
Mi tudjuk, melyik mondathoz, melyik mese tartozik.
TE tudod, melyik mesének, mi a kódja.
A legtöbb szavazatot kapó számhoz kitesszük a mondatot. A mondat elvisz a meséhez. A mese elvisz a csak számodra érvényes megfejtéshez.„
A Rabkoszt kötetben van egy játék. Kóstoló a címe. 25 mondat. Minden mondat gazdája egy mese. Minden mese gazdája az, aki éppen olvassa.
Ebből a kötetből jött a „nyertes” mondat és a mondattal a mese. Lehet vele játszani. Lehet kóstolgatni, s hagyni, hogy a mondat is kóstolgasson. Aztán jöhet a mese, ami „lassan dolgozik és szabadon. Hagyjuk a maga csendességében munkálkodni. Ha feláldozzuk racionalitásunk szent tehenét, gazdag jutalmat kapunk.” (idézet a kötetből)
A mondat:
– Ennék én, de nagyon ennék én! De ha nem kínálnak?
Íme a mondathoz tartozó mese úgy, ahogy én mesélem. A mese, ami elvisz a csak számodra érvényes megfejtéshez. Ne feledd! A mese lassan dolgozik és szabadon. Adj időt neki. Légy a gazdája.
Kavó-fó, az éhes ember története
Volt egy ember, aki nagyon éhes volt. Úgy hívták, Kavó-fó. Elindult az erdőbe vadászni. Akármerre ment, a vadak mintha tudták volna merre jár, elkerülték. Más utakra tértek. Nagyon jó vadász volt, de akármilyen ügyes vadász volt, egyetlen zsákmányt sem ejtett. Nagyon éhes volt. Nem talált a fákon gyümölcsöt sem, és a föld is elrejtette az édes gyökereket. Már kopogott a szeme az éhségtől. Az eső is eleredt, fázott is. Mit tegyen? Elindult haza. Ahogy ment, egy falu közelébe került, és meglátott ott egy asszonyt. Az asszony tüzet rakott, edényt tett a tűz fölé, és főzni kezdett. Hamarosan nagyon jó illatok szálltak a levegőben.
Kavó-fó gyomra már nagyon korgott,
Kavó-fó már nagyon éhes volt,
Kavó-fó már nagyon szeretett volna enni.
Megállt nem messze az asszonytól egy fa alatt. A feje fölött a fán egy holló ült, és elkezdett rikoltozni.
– A! A! A! Egyél, Kavó-fó, egyél – biztatta.
De Kavó-fó állt, és azt gondolta:
– Mit csináljak? Mit csináljak? Ennék én, de nagyon ennék én! Éhes vagyok. Korog a gyomrom. De ha nem kínálnak?
A holló egyre csak kiabálta:
– A! A! A! Egyél, Kavó-fó, egyél!
Az asszony látta Kavó-fót.
– Hát én most mit csináljak? Megkínálnám én ezt az ember az étellel. Adnám neki jó szívvel, de ha nem kér, mit csináljak?
A holló meg egyre csak kiabált, kiabált:
– A! A! A! Egyél, Kavó-fó, egyél!
Kavó-fó állt, és mondogatta magában:
– Ennék én, bizony ennék! Éhes vagyok. Enném az ételt jó szívvel, de ez az asszony nem kínál!
A holló csak kiabált, rikoltozott:
– A! A! A! Egyél, Kavó-fó, egyél!
Az asszony is folyton mondogatta magában:
– Bizony, kínálnám én szívesen. Adnék neki jó szívvel, de ez az ember nem kér, hogy kínáljam!
A holló meg csak rikoltozott, károgott:
– Kavó-fó! A! A! A! Kár! Kár! Kár! Egyél, egyél!
És ez így ment tovább, folyton folyvást.
A holló károgott.
Kavó-fó evett volna jó szívvel, de az asszony nem kínálta.
Az asszony jó szívvel kínálta volna, de Kavó-fó nem kérte, hogy kínálja.
Ez a mese vége.
Vajon mi lett szegény Kavó-fóval?
És mi lett az asszonnyal?
Epilógus
Kísért a gondolat. Hollók vagyunk.
Kavó-fó, az éhes ember látta az asszonyt a teli fazékkal, de nem kért enni, ki tudja miért? – mert nem mert, vagy nem akart, nem tudott kérni?
Az asszony, aki a tele fazék fölött állt, látta őt, adott volna az ételből, de nem kínálta – miért? a szokások hatalma?-, félelem?-, dac?-, más? …
Ami biztos: nem közeledtek egymáshoz.
Csak a holló károgott – egyél, egyél…