Hamarosan útnak indul a MESE összművészeti folyóirat. Útravalónak írom most ide egyik kedves mesémet. Hamubasült pogácsának a MESE tarisznyájába.
Mi fán terem a köszönet? – ezt a címet adtam a történetnek, amit Fedics Mihálytól, a régi idők mesemondójától tanultam. Akkor lett ez nagyon kedves mesém, amikor a Bébillér családi mesekörön sok évvel ezelőtt útnak indítottam „Megtartó meseföld” programomat. Abban az évadban magyar mesemondók nyomába eredtünk, megismertük életüket, a tájat, ahol éltek, a kultúrát, ami az övék volt. Szép meséik közül válogattam,s mondtam el egyet-egyet a mesekörön. Nehéz volt választani annyi gyönyörű meséből. Kivéve az elsőt, ezt az útnak indítót.
Megtartó meseföldünk útnak indító első embere Fedics Mihály volt. Egyik hosszú meséjének része az, amit most elmondok.
A történetet saját szavaimmal mesélem, de kurzív betűkkel szedve eredeti Fedics mondatokat is beszerkesztettem a szövegbe. Akkor lássuk!
Mi fán terem a köszönet?
Élt egyszer egy faluban három árva fiú. Szegények voltak, nem volt semmijük, csak egy kicsi házuk, amit az apjuktól örököltek. Itt éltek. A két nagyobb együtt lakott a szobában, a kicsinek a kamra jutott. Egyszer arra járt két vándor. Egy fiatalabb, meg egy öregebb. Bezörgettek a házba és szállást kértek. A két nagyobb legény azt mondta nekik:
– Jaj, bácsik, mi nem tudunk szállást adni, ketten vagyunk egy szobára, de ott szemben az öcsénk egyedül van. Zörgessenek csak be oda.
Bezörgettek hát oda is, a legkisebb fiú kedvesen betessékelte őket, s mondta nekik:
– Adok szállást szívesen édesapáméknak! De földön kell aludni, mert bútorom nincs – aztán még hozzátette – Isten adjon több ismeretséget közöttünk! Készítek kis vacsorát kolompérból, más nincsen, mert gyenge lábon állok ebbe a dologba.
A vándorok leültek, a fiú meg hozzáfogott ügyesen a vacsorához, hamar el is készült. Ettek, jól laktak, s azt mondja akkor a fiatalabb vándor a fiúnak.
– Fiam, adjál kis vizet abból a korsóból, mert igen megszomjaztam.
– Adok én szívesen, de mindjárt hozok a kútból. Legalább a víz friss legyen, ha már rendes vacsorát nem tudtam adni édesapáméknak.
Hozott is, ittak belőle, de a víznek csuda módra olyan volt az íze, mint a legjobb bornak, s akármennyit ittak belőle, nem fogyott, mindig tele volt a korsó. Mondogatta is csodálkozva a gyerek.
– Az ember hiába hiányosítja ezt a korsó vizet, mégis egészbe áll.
Jó kedvük kerekedett, énekeltek, vígan voltak, s a nagy vigasságra a fiú két bátyja is átment. Ittak ők is. Bor ez! De milyen! – és kérdezgették az öccsüket, honnan szerezte.
– Hajjátok eggy istenem, eggy lelkem, hogy én a kútbul merítettem!
Sehogy nem hitték el, hogy kútból húzott víz van a korsóban, tanakodtak nagyon, hogy lehet, honnan lehet.
A nagy éneklésbe aztán úgy elfáradtak, hogy aludtak reggelig. Észre se vették, amikor jó korán a két vándor útnak eredt. Kis idő múlva azt mondja Szent Péter az Úrnak. Mert az öregebb Szent Péter volt, a fiatalabb meg az Úrjézus.
– Uram, menjünk vissza, s hívjuk el ezt a legénykét magunkkal szolgának, mert megnyúvasztja a két bátyja. Nem hiszik el, hogy színtiszta vizet hozott a kútból, pedig ő nem mondhat mást, mert ez az igazság.
Így aztán vissza fordultak, s mondják a fiúnak.
– No, fiacskám! Gyere te minálunk szolgának.
Gondolkozott a fiú a dolgon, s mondta is amit gondolt.
– Ehen ni, most tanálkoztunk, s mijen vígságba erettünk! Jobb is lesz nékem, ha elmengyek, úgyse ojan nagyon van bűvön, amit egyek! Ott talán csak bűvebben fogok enni. Hát összekapom magam, bácsikám, s elmengyek.
Így is lett, összekapta magát, mentek együtt, beszélgettek. Estefelé egy kis erdőbe tértek be. Nyár volt, jó idő, úgy határoztak hát, hogy ezt az éjszakát itt töltik az erdőben. Rőzsét gyűjtöttek, tüzet raktak, szalonnát csurdítottak, megvacsoráztak. Ittak a forrás vizéből, aztán kényelmesen elhelyezkedtek a tűz körül. Akkor odaszólt az Úrjézus Péternek.
– Mondjál fiam egy szép mesét!
Rákezdett Péter, s elmondott egy szép mesét. Mikor végimondta, s bevégezte, akkor azt monja az Úrjézus a fiúnak.
– Köszönd meg fijam, ládd, milyen szép mesét mondott ez a bácsi.
Nézett a fiú, nézett. Hát nem tudott mit ráfelelni, elhallgatta, elmúlt a mese.
Akkor odaszólt megint az Úr Szent Péternek.
– Te Péter! Vágjál le egy vesszőt abból a bokorból, csapjál rá erre a fiúra, menjen, tanulja meg, mi fán terem a köszönet!
Rácsapott Péter a szolgára, lett belőle aranyszarvas, nekiszaladt a sűrűnek, elment. Merre járt, merre nem, nem tudni, de egész éjjel folyvást jönni-menni kellett neki. Virradatkor, mikor előjött, akkor odaszólt az Úr Péternek.
– Csapj rá fiam, Péter! – és akkor, mikor ezt Péter megtette, ismét szolga lett az aranyszarvasból.
Lassacskán elmúlt a nap, rájuk szállt az este, megvacsoráztak megint az erdőben. Megint mondja az Úr. „Mondjál fiam, Péter egy szép mesét!” Péter megint elmondott egyet. Mondta szépen, majd aztán csendesen elérkezett a vége. A szolga bizony most se tudta, mi az a köszönöm, így hát Péter ismét rácsapott a vesszővel. Rögtön arany vaddisznónak vállott. Hol járt, merre járt, maga se tudta, de reggelig szaladgálnia kellett megállás nélkül. Reggel aztán mikor előjött, rácsapott Péter a vesszővel. Erre ismét szolga lett belőle.
Megint csak eltelt a nap, eljött az este. Jött a mese is, mondta Péter úgy, mint eddig. Várja az Úrjézus, hogy a fiú megköszöni a mesét, de az most is hallgatott, nem szólt egy szót se. Sehogy se tetszett ez az Úrnak, s megint csak rábiztatta Pétert.
– Csapj rá Péter a vesszővel, menjen, hogy tanulja meg, mi fán terem a köszönöm!
Akkor, ahogy a fiút a vessző elérte, arany sajómadárrá változott. Felröppent, fütyörészett szépen, s elrepült. Jött-ment, röpdösött, s egyszer csak leszállt egy fára. Mesterek jöttek szekerekkel. Letelepedtek a fa alá, s elkezdtek mondani szebbnél szebb meséket, hallgatták egymást. Voltak ott velük apró inasok is, s mikor a mesemondást befejezték, akkor ezek a gyerekek mind elkezdtek zsivajogni:
– Köszönjük szépen a szép meséket, de jó volt hallgatni! Áldja meg az Isten érte magukat. Mondjanak még nekünk ilyeneket!
No, a szolga ezt végighallgatta arany sajómadár képiben, s tudta már, mi fán terem a köszönet. Repült vissza az erdőbe. Ott aztán reggel ismét visszaváltoztatták szolgává. Este a vacsora után Péter megint mondott egy szép mesét, s mikor befejezte, akkor a fiú ezt mondta.
– Héj, köszönöm, bácsikám, de szép mesét mondott, mongyék még eggyet.
– No, Péter fiam, látod-e, csak megtanulta ez a gyerek, hogy mi fán terem a köszönet. Most már alhatunk nyugodtan.
Eljött a reggel. Útnak indultak, mendegéltek mindaddig, eccer két út jött elibek, eccer innet, eccer onnat, összejött egybe. Megállottak a középponton. Aszt mongya az Úr Jézus Krisztus a szógának:
– Na, fiam, itt kettéválik az utunk. Kitelt az esztendőd, nekünk szolgára már nincs szükségünk. Már boldogulsz egyedül is. Indujj meg ezen az úton, aztán eriggy, mink emezen fogunk menni. De szolgáltál bennünket, s meg kapod a fizetségedet, mielőtt útnak eredsz. Hát a fizetésed az lesz: mikor neked arra van kívánságod, ha akarod, lehetel aranyszarvas, ha akarod, lehetel aranyvaddisznó, ha akarod, lehetel arany sajómadár. Ez lesz a fizetésed, fijam.
Azzal a két vándor elindult az egyik úton, a fiú meg indult a másikon. Ment mindenki a maga útján.
Hát így történt, így mondtam el, nem mondhattam el másképpen, mert ez az igazság.
