Székely mese – ahogy én mesélem
Egyszer régen az Úristen ajándékot osztogatott az embereknek. Egyformán adott mindenkinek a szégyenből és a becsületből.
Voltak, akik Isten ajándékát agyagkorsókba dugták. Egyesek ezeket aztán padlásokon kémények tövébe, sötét zugokba rejtették. Mások barlangok mélyére vitték, s titokban ott helyezték el. Ismét mások hatalmas fák gyökerei közé ásták el a korsókat.
Némelyek pedig a becsületet is és a szégyent is magukba rejtették.
Azok, akik az ajándékokat agyagkorsókba tették és titkos helyeken rejtegették, gúnyolták, és szidalmazták ezeket az embereket. Így beszéltek:
– Hát miféle népek vagytok ti? Így becsülitek meg ezeket a drága kincseket? Romlandóba rejtitek a romolhatatlant? – és nevettek is rajtuk meg dühödten szidalmazták őket.
Nagy idők jöttek. Háború lett. A házak lángoltak és összedőltek. Vihar támadt, és kicsavarta tövestől a fákat. Földrengés pusztított, és beomlottak a barlangok. A becsület is és a szégyen is mind elveszett.
Ezért azok az emberek, akik az agyagkorsókba rejtették ezeket, nem ismerik a szégyent és nem ismerik a becsületet sem.
Azok az emberek, akik magukba rejtették Isten ajándékait, romlandóba a romolhatatlant, ma is ismerik a szégyent és ismerik a becsületet is.