húsvéti mese és húsvéti nevetés

Nem kellett közvélemény kutatást tartanom ahhoz, hogy észre vegyem, meglehetősen sokfélék húsvéthoz tapadó viszonyaink.
Ki örvendezik neki: hú! feltámadunk, hú! kötözött-sonka…; kit tökéletesen hidegen hagy: hm! lejárt-műsor, hm! pofavizit…; ki meg csak a rosszat látja benne: phű! büdös-kölni, phű! szegény-nyulak…
Hát ez már csak így van más ünneppel is. Hú-k, hm-ök és phűkölések. Kinek mi jut, ki mit választ, ki hogyan dönt? Mert az ünnep döntés is.

Az Arcanumban bogarásztam, amikor rábukkantam erre a szeretni-való húsvéti szokásra. Húsvéti mese és húsvéti nevetés – így, ebben az összefüggésben és kapcsolódásban teljesen ismeretlen volt számomra ez a – régen elveszettnek tűnő – hagyomány. Elképzelem, milyen lehet, amikor a fancsaliságot felváltja az öröm, a siránkozást a nevetés, s a hümmögések, phűkölések helyett pedig egészséges derűvel fordulunk az ünnep felé, s visszük ezt magunkkal a hétköznapokba is.

A húsvéti mese és húsvéti nevetés
régen elveszett szokását Dr Tápay-Szabó László egyetemi rendkívüli tanár
írja le a Tolnai Világlapja 1937. március 24.-én megjelent számában

„A legtöbb országban már az emléke is elveszett a „húsvéti mese” és a „húsvéti nevetés” szokásának. Húsvét napján régente délután is volt prédikáció, mely más szentbeszédektől abban különbözött, hogy valami vidám elbeszélést szőtt bele a pap. Az egyszerű emberek az elvont fejtegetéseket nemigen értették meg, és ha esetleg fel is fogták, hamar elfelejtették; ha azonban valami könnyen érthető meséből vonták le az üdvös tanulságot, akkor a prédikáció hatása maradandó volt. A híres népszónokok mindig azzal aratták legnagyobb sikereiket, hogy az életből vett példákat szőttek bele intelmeikbe. Húsvét napján szinte kötelezőnek tartották, hogy a prédikációba szőtt mese vidám legyen.
Mi lehetett ennek az oka? Talán az, hogy akkor, amikor az emberek még nagyon szigorúan megtartották a böjtöt, a negyvennapi böjtölés és a böjt végén a nagyhétnek sok komor szertartása nagyon megviselte a hívek lelkét is és jól esett nekik nemcsak testileg, hanem lelkileg is felüdülni. A testnek jót tett a húsvéti sonka és a húsvéti kalács, a léleknek pedig jót tett a húsvéti prédikációban a vidám mese, és minél nagyobbat nevettek a hívek a húsvéti mesén, annál nagyobb volt a prédikáció sikere. Nem volt nehéz a szertartásokban jogcímet találni erre a felindulásra, hiszen a húsvéti misében az „átvonulásra” -mikor a pap az oltár jobb oldaláról az oltár baloldalára megy-, a pap a 117-ik zsoltárból ezt a verset idézi: „Ez az a nap, melyet az Úr megszabott, ujjongjunk és vígadjunk rajta!” A prédikációba szőtt mesét pedig egyenesen Lukács evangélistára vezették vissza, aki azt írta, hogy mikor Jézus a feltámadást követő napon találkozott az „Emmausz felé haladó két tanítvánnyal, a két tanítvány éppen „mesélt” egymásnak.
Azonban egyes országokban, például Bajorországban, néha túlzásba mentek a „húsvéti nevetés” dolgában; a prédikációba szőtt mulatságos mesék nem voltak mindig nagyon épületesek, sőt megtörtént az is, hogy a prédikátor a háziállatok hangjának utánzásával igyekezett felderíteni és megnevettetni közönségét, mert akkoriban az volt a felfogás, hogy „húsvétkor nevetni illik!”
A húsvéti meséket az irodalomtörténet búvárai már meglehetősen összegyűjtötték és meg lehet állapítani, hogy a drasztikus történetekben is volt valami erkölcsi tanulság; az Egyház azonban hivatalosan sohasem helyeselte ezt a szokást és már X. Kelemen pápa intette a püspököket a 17. század vége felé, hogy a húsvéti szertartásokból ezeket a durva tréfákat irtsák ki. De azért eltartott körülbelül száz esztendeig, míg az Egyház akarata érvényesülhetett, mert a nép természete olyan, hogy ragaszkodik ahhoz, amit már megszokott.
Hiába, a húsvét mindig a tavasz kezdetén van és egybeesik a természet megújhodásának nagy titkával, mely ha nem is értjük, akkor is derűvel tölti el az emberi szíveket.”

Szent Péter, meg a lúd lába
magyar legendamese

Krisztus és Szent Péter egyszer egy falun mentek keresztül. Megéheztek nagyon és bementek egy házhoz. Nagy szerencsével jártak, mert egy egész sült ludat adtak nekik alamizsnába. Megköszönték, mentek tovább. Krisztus urunk ment elöl, Péter meg ballagott utána, de hogy, hogy nem, nem bírt magával meg a korgó gyomrával, és megette a lúd egyik lábát combostól, mindenestől. A falu határába kiérve letelepedtek egy patak partjára, hogy falatozzanak. Na, de mit láttak, amikor elővették a libapecsenyét? Azt, hogy ennek a lúdnak csak egy lába volt, és ugyan mi történhetett a másikkal? Mi már tudjuk, de Krisztus megkérdezte.
– Te, Péter, hova lett ennek a lúdnak a másik lába?
– Ó, ennek csak egy volt! – mondta neki Péter. – Nézd csak meg, uram, íme, itt áll egy seregnyi lúd, azoknak is csak egy lábuk van.
– Az bizony lehet, látod-e – mosolyodott el Krisztus -, de lessük meg közelebbről is: tényleg egy lábuk van?
Erre mindketten fölkeltek a helyükről, s egyenesen a ludaknak tartottak. Mikor már közelebb voltak hozzájuk, akkor a mi urunk, Jézus Krisztus csak hessentett egyet, és hát ugyan mi történt? A ludak mind leeresztették a másik lábukat, s nagy gágogva széjjel szaladtak, szétreppentek. Ekkor Krisztus Péterhez fordult, s fejét csóválva szólt hozzá.
– No, Péter, mit nem mondtál eddig? Mégiscsak hazudtál nekem, mert ezeknek egytől egyig két lábuk van. Bizony az volt annak a lúdpecsenyének is, amit Isten nevében kaptunk, csak éppen te megetted Péter, amíg utánam kullogtál.
Péter erősen elszégyellte magát.
– Igazad van, uram, így volt. Éhes voltam, s megettem. Most már látom, hogy téged nem lehet elámítani, mint a halandó embereket. Azt hittem, csak előre látsz, és íme Uram te látsz hátra is!