Azt gondolom, a böjt egyfelől tartózkodást jelent valamitől, elfordulást ételtől, szavaktól, gondolatoktól -, másfelől éppen ezzel a távolmaradással lehet odafordulni valamihez, felismerni amit keresünk.
felismerni amit keresünk
Mesém forrása egy antikváriumban talált mesekönyv egyik története, amit többször meséltem az egri börtön mesekörében is. A történetmesélés mindig formált rajta egy kicsit. A csoport tagjai szerették, s gyakran kértek, mondjam el. Aztán egyszer böjt idején úgy alakult, hogy eljátszották, s ebből végül egy katartikus húsvéti előadás is született. Ennek történetét Rabmesék c. kötetemben mutattam be, a mese általam mesélt másik, kissé hosszabb változata is ott található.
A mennyország – cerhár cigány mese
Volt egyszer egy szép család. Jól ment a soruk, és boldogságban éltek, mert dolgosak voltak, szerették egymást és mindenkin segítettek.
Egyszer mégis beköszöntött hozzájuk a bánat, mert az asszony beteg lett és hamarosan meg is halt. A fia, Hampel ekkor érzett először igazi bánatot a szívében. Ettől fogva mindig félrehúzódott, hogy egyedül lehessen nagy bánatával. Addig sírt, amíg a kimerültségtől el nem aludt, s azt látta álmában, hogy anyja a mennyország kapuja előtt ül mélységesen szomorúsággal az arcán és egy gyűrűt forgat szüntelenül az ujján. Hampel ezután valahányszor elaludt, mindig újra meg újra ezt az álmot látta. Sokáig gyötrődött, míg végül egyszer elmesélte álmát az apjának. Az apja döbbenten hallgatta, aztán könnyeivel küszködve azt mondta.
– Fiam, anyád jó asszony volt, ő nem lehet bűnös. Az a gyűrű az oka mindennek! Amiatt nem tud bemenni a mennyországba. Eddig nem mondtuk el neked, de most meg kell tudnod, hogy az én dédnagyapám nagy tolvaj volt. Még embert is ölt az aranyért, ha úgy adódott. Az ő bűnéért szenved anyád.
Hampel hallgatott egy darabig, aztán kemény elhatározással azt mondta.
– Apám, akkor én most elmegyek, megkeresem a mennyország kapuját és lehúzom édesanyám ujjáról azt a gyűrűt. Nem hagyhatom, hogy ő bűnhődjön mások bűneiért. Megteszem, ha az életemmel kell is fizetnem érte.
Az apja nem tartóztatta. Megölelte és megáldotta.
– Isten legyen veled mindig, hogy véghez is tudd vinni.
Elindult Hampel, ment éjjel, nappal, már egészen elkopott a cipője, de nem állt meg, ment tovább mezítláb. Akkor elkopott a lába, először térdig, aztán tövig. Nem adta fel, vonszolta magát a kezén, úgy, hogy végül átlyukadt a tenyere. Ekkor fájdalmában gurulni kezdett, ruhái lekoptak róla, a csupasz bordáin csúszott tovább. Egészen összetört, mikor egy szép zöld mezőre érkezett.
– Istenem, segíts, hogy tovább mehessek! – fohászkodott, s ekkor friss tej bugyogott fel a földből.
Ivott belőle, s mikor jóllakott a tejtől, elálmosodott, el is aludt. Arra ébredt fel, hogy egy csodaszép, fekete hajú, mosolygó leány hajol föléje. Nézte a lányt és nagyot sóhajtott.
– Édes jó Istenem! Bizonyára a mennyországban vagyok, és te legszebb angyalodat küldted el értem.
– Ne bolondozz Hampel! – nevetett a lány. – Élsz! Bircsók vagyok, és bár rettenetesen néztél ki, én mégis meggyógyítottalak.
Hampel ámulva látta, a tenyere nem lukas, a bordáin hús van, s lába is megvan, izmosan, egészségesen.
-Köszönöm, te lány! Nagy jót cselekedtél ezzel, mert nekem a mennyországba kell mennem. Édesanyámat kell megsegítenem, hogy bejuthasson.
Bircsók bólintott, hogy ezt már mind tudta régóta. Már az anyja hasában tudta, hogy neki kell megsegíteni Hampelt. Elmentek együtt a lány házához, ott a fiú megvacsorázott, majd elment aludni. Másnap reggel amikor Hampel kiment a konyhába, az asztalon egy tésztaemberkét látott üldögélni, de nem volt ideje csodálkozni, mert Bircsók már mondta is.
– Jó reggelt Hampel! Korán keltem, és sütöttem neked egy tésztaemberkét. A neve Cinnó. Ő elvezet a testvéremhez, aki tudja hol a mennyország kapuja.
Hampel megköszönte, s elindult Cinnó után. Hamarosan egy virágos rétre vezetett az útjuk, aminek a közepén egy kőkút állt. Szomjas volt, inni akart belőle. Odament a kúthoz, eresztette le a vödröt vízért. Ahogy igazgatta a láncot, véletlenül meglökte a tésztaembert, aki ott üldögélt a kútkáván, s az megbillent és beleesett a kútba. Hampel kétségbe esve kapott utána, de nem érte el. Keservesen sírni kezdett és átkozta magát.
– Istenem, mit tettem? Megöltem, aki segíthetett volna anyámat megmenteni! – jajdult fel és bánatában Cinnó után ment.
Arra számított, vízbe fullad, de nem így történt. Nem hallott csobbanást, inkább olyan érzése volt, mintha valaki ölbe kapta volna. Kinyitotta a szemét és rémületében ordítani kezdett. Egy rettenetesen összeégett arcú ember karjaiban találta magát, az tekintett rá. Az ember meg egyszeribe nekiindult, cipelte Hampelt, aki szüntelenül ordított, mert annyira félt, hogy nem bírta abbahagyni. Aztán ez az ember bevitte egy házba, ott egy puha ágyra letette. Ahogy körülnézett, azt látta, hogy egy szép, tágas szobában van. Megértette, ez az ember őt valójában megmentette.
– Ki vagy te? -kérdezte tőle.- Azt hittem az ördög vagy, és én meg a pokolba kerültem, ezért ordítottam.
– Nem vagyok ördög. Cipák vagyok, Bircsók bátjya. Én vagyok az, aki a jó embereken segít, hát rajtad is segíteni fogok. Az arcomat pedig – amitől annyira megrémültél -, a te forró könnyeid égették ki, de ne sírj, mert már gyógyul is – és Cipák valami krémmel kente arcát, a rémes sebek pedig nyomtalanul eltűntek róla.
– Látom, Cipák, amihez te hozzá érsz, abból csak jó lehet. Amióta veled vagyok, csak jó történt velem. Megmentetted az életemet és megvigasztaltál. Hálás vagyok neked.
– Jól van – mondta Cipák -, most ne hálálkodj, egyél, igyál, és menj aludni. Holnap korán kelünk, mert indulnunk kell, az út pedig hosszú lesz.
Másnap kora hajnalban felkeltek, útnak is indultak, mentek, amíg el nem értek egy hatalmas aranykaput. Amikor azt kinyitották, kimentek rajta, egy tágas mezőre érkeztek.
Ezen a mezőn étellel-itallal teli asztalt láttak, körülötte sovány, síró emberekkel. Ahányszor egyik vagy másik közülük enni akart valamit, kígyó marta meg.
– Miért éheznek ezek az emberek a terített asztal mellett? – fordult Cipákhoz.
– Ezek mind gazdagok voltak odaát, volt mit enniük, de ha egy szegény csak egy falat kenyeret kért tőlük, elzavarták, kutyákat uszítottak rá. Ezért most így bűnhődnek.
Később üres asztalok mellett jóllakott és boldog embereket látott meg Hampel.
– Hogy lehet az Cipák, hogy üres asztal mellett is vidáman, jóllakottan beszélgetnek ezek az emberek?
– Ők fiam, mind szegények voltak, sokat éheztek, s most itt ezen a világon üres asztal mellett is mind így élhetnek, boldogan – felelte neki Cipák.
Mentek tovább, s akkor megláttak sok embert, akik tüzes vasakat nyalogattak.
– Látod, Hampel, ezek az emberek mind leköpték a szüleiket, s most így bűnhődnek. A tüzes vasról kell lenyalni a köpéseiket – magyarázta Cipák.
Ismét mentek tovább, s hamarosan a mennyország közelébe érkeztek.
– Figyelj, Hampel! Hamarosan ott leszünk a mennyország kapujában. Anyád már tudja, hogy jössz, vár téged, de nem segíthet neked. Jól figyelj rám! Úgy keresd, mint fiatal nőt, ne úgy, mint öregedő asszonyt. Háromszor járhatsz körbe, de alapos legyél, amikor megnézed az ott ülőket, mert sokan vannak. Ha harmadjára sem ismered fel édesanyádat, akkor már többet nem segíthetsz rajta.
Hampel figyelmesen járt körbe, de nem ismerte meg az anyját.
– Jaj, Cipák, nem ismertem fel! Mit tegyek?
– Eredj körbe még egyszer.
Így is tett Hampel, de most sem járt jobban, nem találta édesanyját.
– Jaj, Cipák, most sem ismertem fel! Mit tegyek?
– Nyugodj meg, fiam. Alaposan nézz körül! Mondtam, szép, fiatal nőt keress. Vigyázz, ha most sem ismered fel, akkor többet élve nem mehetsz a mennyországba, de a közelébe se, csak ha meghaltál.
Hampel most nagyon lassan járt körbe, alaposan megnézett mindenkit, s egyszeriben felismerte édesanyját. Gyönyörű, szomorú fiatal nő ült előtte, ujján egy gyűrűvel, azt forgatta lassan, bánatosan. Hampel letérdelt elé, megcsókolta a kezét és lehúzta ujjáról a gyűrűt. Aztán amilyen messzire csak tudta, olyan messzire dobta. Édesanyja ránézett, elmosolyodott, magához ölelte, megcsókolta, megáldotta. Akkor anyjának szárnyai nőttek, felemelkedett a magasba és a mennyország befogadta őt.
Hampel boldog volt. Hálásan köszöngette Cipáknak a segítséget, aki visszavitte a kút kávájához. Itt már várta őt Cinnó, a tésztaemberke és mutatta az utat Bircsók házához. Hampel meg Bircsók hamarosan összeházasodtak és nagyon boldogan éltek. Hampel apja is hozzájuk költözött, miután a szegényeknek adta a vagyonát.
Később gyerekeik születtek, és nekik már nem kellett tovább cipelni őseik bűneit.
Minden úgy történt, ahogy elmeséltem, ti is meséljétek tovább, és mondjátok el mindenkinek, hogy van szabadulás.
A mese forrása: Rostás Mihályné: Lujza meséi. Második rész. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei cerhár cigány mesék. Cigányul-magyarul. Magyarországi cigányok nyelvőrző egyesülete.