Azt gondolom, a böjt egyfelől tartózkodást jelent valamitől, elfordulást ételtől, szavaktól, gondolatoktól -, másfelől éppen ez a távolmaradás segíthet tisztelettel odafordulni és odalépni az ismeretlenhez, a ránk várakozóhoz.
tisztelettel odafordulni és odalépni
A mesét Cecile Józsa küldte nekem ajándékba. A történet megértéséhez – a mesét francia nyelven kaptam – a mesterséges intelligencia adott segítséget, hogy aztán több évtizedes mesemondásom gyakorlata adjon formát neki. Cecillel nem ismerjük egymást, de a mese, és a mese története összeköt.
Köszönöm, Cecile!
A kísértetjárta kastély
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon gazdag úr, Haute-Ariege hercege. Szép birtokain sűrű erdők, dús legelők, gazdagon termő szántóföldek és pompás kastélyok voltak. Egyik kastélya káprázatos szépségű volt. Úgy ragyogott, mintha aranyból lett volna, úgy ragyogott, mint a nap. Hiába volt azonban ez a kastély ilyen pompás, az uraság nem tudott benne élni. Nappal még csak-csak elvolt benne a szolgálóival együtt, de éjjelente pokoli zsivajt hallott, aki ott maradt. Olyat, hogy rémületében fejvesztve futott a kastélyból.
Eljött az az idő, amikor a herceg nősülésre adta fejét, és feleségül vett egy gyönyörű hercegnőt. Esküvő után a felesége – aki már régebben hírét vette az aranykastélynak -, arra kérte, mutassa meg neki azt a csodát. Amikor meglátta a kastélyt, elragadónak találta és be akarta járni minden termét, ott akarta tölteni az éjszakát is.
– Jól van – mondta neki a herceg – maradj itt, ha ezt akarod, de ígérd meg nekem, hogy holnap reggel a legmagasabb toronyban vársz majd rám – azzal elment.
Éjfélig a hercegnő a pompás lakosztályok minden gazdagságát, szépségét megcsodálta, ám az éjféli tizenkettedik óra tizenkettedik ütésére olyan zajt hallott, hogy azonnal meghalt a rémülettől.
Másnap a nagyúr ment a toronyba. A fiatalasszony nem volt sehol. Kerestette a szolgáival, akik végül is megtalálták egy sarokban fekve, holtan. Az uraság elsiratta feleségét, aztán telt az idő és újra talált magához illő hercegnőt, akit annak rendje-módja szerint feleségül vett. Az esküvőjük napjának délutánján őt is elvitte a kastélyba, amit ez a felesége is olyan szépnek talált, hogy ott akart maradni, éppúgy, mint az első. Vele is ugyanaz történt, mint az első hercegnővel: éjfélkor a rettenetes hangok miatt félelmében szörnyet halt.
A herceg úr ettől már olyannyira elkeseredett, hogy nem akart több feleséget. Úgy döntött, soha többé nem nősül meg. Két esztendő is eltelt, amikor egy napon az egyik erdejében vadászat közben meglátta a szénégető lányát. A lány szép volt, mint a nap, és látva őt az uraság elfelejtette bánatát. Arra gondolt, akármilyen szegény leány, akármennyire is csak egy szénégető lánya, és nincs se rangja, se vagyona, ő elveszi feleségül, ha a lány is ezt akarja. Tisztességgel el is ment háztűznézőbe, megkérni a kezét. A lány szülei egyszerű emberek voltak, sose láttak még ilyen gazdag embert. Bizony, nagyon megrémültek tőle. Látták milyen jól öltözött, látták drága selyem-bársony ruháját, gyémántos övét, rubintos gombjait, arany-csatjait. Megrémültek, kétségbe estek, s kétségbeesésükben arra gondoltak, hogy a pokolbéli ördög jött el a lányukért. Később aztán, amikor a herceg kísérete is megérkezett – pompás ruhákba öltözött emberek, gazdagon felszerszámozott lovakon -, tanakodni kezdtek, s megnyugodtak. Tanakodásukban arra jutottak, ennyi ördög egyszerre csak nem megy hozzájuk. Így hát beleegyeztek a házasságba, hamarosan megtartották a nagy lakodalmat.
Esküvő után a csodálatos kastélyba látogatva ezt az ifjú asszonyt is elvarázsolta az eléje táruló tündöklő szépség. Ő is, mint elődei, arra kérte a férjét, maradhasson éjszakára, hogy bejárhassa az egész kastélyt és abban a szobában alhasson, amit a legszebbnek talál. Férje beleegyezett, ismét azzal a feltétellel, hogy másnap reggel majd találkoznak a legmagasabb toronyban.
Mikor eljött az éjfél, a szénégető lánya hallotta a rettenetes hangokat. Kíváncsi lett mi lehet ez, és rögtön odament, ahonnan az éktelen lárma jött. Egy nagy, hűvös szobába érkezett, ahol két öregember üldögélt egy kandalló mellett.
A tűz már nem égett. A fiatalasszony azt mondta magának:
– Ó, a férjem bizonyára meg akart lepni azzal, hogy nem szólt nekem a szüleiről. Bizonyára meg akart lepni azzal, hogy még élnek. Milyen kedves tőle!
Örömmel sietett az öregekhez és tiszta szívvel, szép, meleg szavakkal köszöntötte őket. Úgy látta, fáznak, ezért így szólt hozzájuk.
– Szegény nagypapa, szegény nagymama, hogy fáztok! Megyek, hozok egy kis fát, hogy újra tüzet gyújthassak és átmelegedjetek.
Nagyon meglepődött, amikor visszatérve nem találta őket. Kereste, szólongatta a két öreget, s ahogy kereste őket, észrevett egy ládát. Nyitva volt a lakatja, így hát felemelte a láda tetejét, s akkor látta, hogy tele van aranyérmékkel és csodálatos kincsekkel. Közeledett a reggel, ezért ahogy ígérte felsietett a toronyba, s ott már várta a férjét. A herceg nagyon meglepődött, nem hitte volna, hogy élve látja viszont feleségét. A szénégető lánya pedig elmesélte, mi történt az elmúlt éjjel, hogyan talált a két öregre, aztán hogyan bukkant a rengeteg kincsre. Azt is elmondta, azok az emberek, akik ott éltek, szomorú lelkek, akik addig jöttek éjszakánként, addig kísértettek ebben a kastélyban, addig nem leltek békességet és megnyugvást, amíg a kincsüket meg nem találja valaki.
Így történt minden, ahogy én ezt most elmondtam. A szegény szénégető lánya megtalálta a kincset, s attól fogva boldogságban éltek férjével az aranykastélyban.
Cecil mesekönyve
