Mànàka’has, a szivárványvarjú indián legendája számomra húsvéti mese, mert áldozatvállalásról szól, örömről, és szabadságról.
a szabadság ajándéka
A mese a Lenape indiánoktól származik, Bill „Whippoorwill” Thompson főnök mesélte és tette híressé. Ő az apjától, az meg a nagyapjától hallotta, így hagyományozódott generációról generációra. Halála előtt Bill „Whippoorwill” Thompson engedélyt adott Nancy Van Laan-nak arra, hogy könyvet készítsen a szivárványvarjú történetéből. A könyv Rainbow Crow címen jelent meg Beatriz Vidal illusztrációival. Az eredeti történetnek valójában nem szivárványvarjú a címe, hanem „Varjú és nagypapa-tűz”. Amikor Nancy Van Laan megkapta az engedélyt a mesekönyv elkészítésére, kicsit átdolgozta a mesét, és új címet is adott neki. Nancy elsősorban gyerekeknek ír, s ahogy mondja, ” az újra mesélésemet úgy fogalmaztam meg, hogy megszólítsa őket”.
A mesemondó szabadsága az, hogy a történetet alakíthassa, újra mesélhesse -, ha a történet lelkét bántatlanul hagyja. Amikor Bill „Whippoorwill” Thompson a mesekönyvet kezébe vette és elolvasta, e szavakkal szólt az íróhoz és ismerte el igaznak a történetet: „A mi szemünkön keresztül láttál. Te valóban egy vagy közülünk.„
A mese egyik változatát Bumberák Maja mesemondótól kaptam angolul, Komló-Szabó Ági fordította le nekem, én pedig itt most a magam módján mesélem.
A szivárványvarjú
a Varjú és a nagypapa-tűz története
Valamikor régen, még mielőtt a Lenapé indiánok ősei a földön jártak volna, a Földanya világában mindig meleg volt. Sütött a nap, enyhe szellő lengedezett és mindig volt mit enni. Az állatok boldogan éltek. Egyszer azonban megváltozott a világ, hideg lett nagyon, az égből meg apró, puha, fényes kis gyémántok hullottak, amik beterítettek mindent. Az állatok sohasem láttak még havat, azt sem tudták, mi az, ezért először nem is féltek. Később azonban nagyon megrémültek, amikor hol az egér, hol a nyúl, hol a mókus tűnt el, és a mély hó alól úgy kellett kicibálni őket, nehogy megfulladjanak.
Minden állat rettegett, ezért összegyűltek az erdő mélyén megbeszélni, hogy mi legyen, mit tehetnének a megváltozott világgal. Elhatározták, választanak egy hírvivőt, akinek fel kell mennie a Nagy Égi Szellemhez, és megkérni rá, állítsa meg a hóesést. A kérdés már csak az volt, ki menjen olyan magasra, mint a tizenkettedik mennyország, ahol a Teremtő él.
– Küldjük a baglyot. A bagoly nagyon bölcs – mondta egyikük.
A többi állat azonban mind megrázta a fejét.
– Nem, nem! Nem küldhetjük a baglyot. A fény esetleg megvakítaná, ezt pedig nem akarjuk.
Mindenki bólogatott, igen, ez igaz. Aztán másvalaki szólalt meg.
– Talán küldhetnénk a mosómedvét. Lehetne a mosómedve a hírvivő.
A többiek megtárgyalták az ötletet, aztán ezt is elvetették.
– A mosómedve farkán fehér csíkok sorakoznak. Ha tévedésből a saját fehér csíkjait kezdi követni a hópelyhek helyett, akkor lehet, hogy teljesen eltéved és sosem látjuk viszont.
– Talán akkor a prérifarkast válasszuk, hiszen ő nagyon okos -jelentette ki valaki komolyan.
Ezt az ötletet is leszavazták az állatok.
– Nem, nem! A prérifarkas okosnak valóban okos, de nagyon szeret trükközni. Lehet, hogy elnyeli a szelet, vagy elűzi a felhőket.
Sokáig vitatkoztak, és sehogy nem jutottak dűlőre, amikor váratlanul a legmagasabb fa tetejéről leszállt Mànàka’has a szivárványvarjú és így szólt.
– Majd én elmegyek a Nagy Égi Szellemhez és megállítom a havazást.
Az állatok mindannyian nagyon örültek, hogy megvan végre a hírvivőjük. Szerették, tisztelték a szivárványvarjút és bíztak benne. Köszönetképpen énekeltek is egy dalt neki.
– Hajja, hajja, hajja, Mànàka’has, hajja, hajja, szivárványvarjú. Repülj fel az égre, a magasba, beszélj a Nagy Égi Szellemmel és állítsd meg a hóhullást. Hajja, hajja, hajja, hajj.
A szivárványvarjú pedig elindult, átrepült a hóesésen, aztán át a szeleken, fel a magasba, át a felhőkön, egyenesen a csillagok és a hold felé. Három napig repült, és a harmadik nap végén végre elért a tizenkettedik mennyországba, a Nagy Égi Szellemhez.
A Nagy Égi Szellem nem vette észre, mert akkor éppen nagyon elfoglalt volt. Ezért a szivárványvarjú úgy döntött, hogy énekel egy dalt. Csodálatosan szép hangja volt, minden madár közül neki volt a legszebb, legédesebb, legvarázslatosabb hangja.
– Hajja, hajja, hajja, Nagy Égi Szellem, neked köszönjük a földi életet, te vagy a teremtő, te növeszted a fákat és virágokat, indítod a szeleket, hívod a felhőket, küldöd a nap sugarait. Hajja, hajj, Nagy Égi Szellem, köszönjük a csillagokat, a kóborló holdat, a hegyeket, a völgyeket, a mindenséget. Figyelj, mert neked éneklek, téged dicsérlek. Te vagy, aki munkálkodol értünk, és mi hálásak vagyunk ezért neked. Hajja, hajja, hajj, Nagy Égi Szellem, köszöntünk téged!
Nagy Égi Szellem felfigyelt a dalra, és elálmélkodott, mert még sosem hallott olyan dalt, amely ennyire szépen és kedvesen megénekelte volna a munkát, amit végez. Így szólt a szivárványvarjúhoz.
– Adni szeretnék neked egy ajándékot, amiért ilyen csodálatosan megénekelted a munkámat. Mondd, mit tehetek érted, Mànàka’has?
– Kérlek, állítsd el a havazást!
– Sajnálom – mondta a Nagy Égi Szellem –, de a havazást nem tudom megállítani. A hónak megvan a saját szelleme, a hóesés csak akkor áll el, ha a hószellem elhagyja a felhőket hogy találkozzon barátjával, a széllel.
– Ha nem tudod megállítani a havat, akkor legalább a hideget meg tudnád szüntetni?
– Nem, ezt a kérésedet sem tudom teljesíteni – ingatta fejét Nagy Égi Szellem. – A most következő időszak a hidegé lesz, amíg a tavasz meg nem érkezik, de van egy ajándékom, ami segíthet neked és a barátaidnak. Neked adom a tüzet. Azt azonban el ne feledd majd hazafelé, hogy ezt csak egyetlen egyszer tudom neked ajándékozni – és a Teremtő Nagy Szellem átadott a szivárványvarjúnak egy pálcát, amelynek a vége hatalmas lánggal égett.
– Most menj, siess! Siess, ahogy csak tudsz, hogy a tűz ki ne aludjon. Olvaszd el a havat, és mentsd meg a barátaidat. Emlékezz, mit mondtam. Sose hagyd kialudni a tüzet, hogy mindig a tiétek maradhasson. Ezt jegyezd meg jól!
A szivárványvarjú bólintott, csőrébe vette a tüzes végű pálcát és azonnal szárnyra kelt, repült egyenesen vissza a földre. Nehéz útja volt, mert első napon a tűzből kipattanó szikrák megfeketítették az összes farktollát, a második napon, ahogy fogyott pálca, a hamutól és koromtól feketék lettek szárnyai, a harmadik napon pedig a lángoló pálca már olyan rövid volt, hogy a hamu és a füst beszállt a szivárványvarjú torkába. Ettől alig tudott beszélni, énekelni pedig egyáltalán nem is volt képes. Teljesen berekedt a hangja, csak károgni tudott, de ő csak repült tovább, repült, hogy megmentse a barátait.
A föld közelébe érve körözni kezdett, egyre közelebb került a tájhoz, ahol mindent belepett a hó. Nem látta barátait sem. Ahogy így körözött, megindult az olvadás. Először a jávorszarvast fedezte fel, aztán a medvét, és végül sorba minden állatot, akik már nem fáztak, hiszen a tűz megmelegítette őket. A tűzpálca, amit vitt, nagypapa-tűz lett, nagyapja az összes tűznek, amelyek generációk óta égnek.
Az állatok annyira hálásak voltak, hogy rögtön énekeltek egy dalt a varjúnak, hiszen látták, hogy milyen áldozatot hozott.
– Hajja, hajja, hajja, kedves, bátor varjú, megmentettél minket a hótól, elhoztad nekünk a tüzet, megmentettél a fagytól, felrepültél a magasba, az égre, feláldoztad szivárványtollaidat és fekete varjú lettél, elveszítetted a hangodat, nem tudsz már énekelni nekünk, de mi hálásak vagyunk és énekelünk neked. Hajja, hajja, hajja.
Mindenki boldog volt, énekelt, táncolt, csak a varjú nem. Elrepült messzire, keresett egy fát, és ott sírni kezdett. Látta, milyenné vált: már nem ragyogott és énekelni sem tudott. Nem tudta abbahagyni a sírást.
És ekkor a legcsodálatosabb dolog történt: a Nagy Égi Szellem meghallotta a varjú sírását, s lejött hozzá, hogy beszéljen vele.
– Varjú, te feláldoztad a gyönyörű, sokszínű tollazatodat, feláldoztad a gyönyörű hangodat a többiekért, cserébe én odaadom neked a világ legnagyobb ajándékát: megajándékozlak a szabadsággal. Hamarosan megjelenik az ember a földön, elveszi a tüzet, és uralkodni fog mindenen. De téged nem vadásznak majd az emberek a húsodért vagy a szépségedért, nem ölnek le a tollaidért, nem vetnek rabságba, nem zárnak kalitkába a hangodért. Most pedig nézd csak meg jól magad! Láthatod, hogy fekete tollaid fényesek és visszatükrözik a szivárvány minden színét.
Így volt. A Nagy Égi Szellem visszatért a házába, Varjú pedig visszament a barátaihoz – most már büszke volt a szabadságára, és a fekete tollai között fel-felcsillanó szivárványra.
