Ritka különleges rém üldöző mesék sokasága olvasható Zalka Csenge Virág: Cápatestvér című mesekönyvében. A rém üldözést Megyeri Annamária mosolygó rajzai teszik teljessé.
róla csak annyi a történet,
hogy egyszer beköszönt az ablakon
A szobában egy ember állt, karján egy pitonnal. Az ember gyerek volt. A piton is. A kis piton enyhén billegtette a fejét, figyelt, ki tudja mit. A kis ember nem moccant, úgy figyelt, ő a pitont. Emberek állták körül őket, felnőttek. Ők a gyereket és a kis pitont figyelték. Mindenki ragyogott. – No, milyen volt? – kérdezte az ember-aki-felnőtt, az ember-aki-gyermeket, amikor a piton már az ő karján pihent. – Jó!- mondta az ember-aki-gyermek. – Nna! – mondta az ember-aki-felnőtt az ember-aki-gyermeknek – rendben vagy.
Ez a történet is eszembe jutott, amikor a Cápatestvért a kezembe vettem. A könyvben mesék sorakoznak olyan állatokról, amelyektől jó esetben csak tartózkodik az ember-aki-felnőtt, rosszabb esetben rémülten / viszolyogva / undorodva (az érzés választható, összegezhető tetszés szerint) óvja az ember-aki-gyermeket, vagy éppen menekülőre fogja a dolgot-, agyoncsapja az állatot-, elkerüli még a találkozás lehetőségét is-, és rémtörténetek sokaságát gyártja számára idegen, sose látott lényekről.
A könyv ezzel a rémmel néz szembe, amikor mesél a pókkirályról, akinek birodalma az örök fiatalság országa, a csodaszép lányt megmentő békáról, az ellenséggel hadba szálló egerekről, az orvosdoktor óriáskígyóról, vagy éppen kecskegidák segítségére siető elszánt darazsakról. És mondja még különös történeteit keselyűről, gilisztáról, büdösbogárról, cápáról, farkasról, százlábúról, farkasról és sorolhatnám még hosszan, mi mindenről. Ezekben a történetekben az állatok nem gyilkosok, nem rémisztő szereplők, nincs bennük bosszúállás, nincs rajtuk átok és nem akarnak pusztulást hozni semmire és senkire. A természetnek / teremtésnek azt az arcát mutatja, amelynek tekintetébe nézve tudjuk, hogy mindennek helye van és rendje van ebben a világban.
Szívem csücske lett az a mese, amiben a gyerekek ” az éneklést nem hagyták abba. Megszokták, hogy mindenki nagyobb és erősebb náluk, így inkább kíváncsiak voltak, mintsem megijedtek volna.” És a gyerekek ezzel a kíváncsisággal és gyermeki nyugalommal veszik vállukra a hatalmas „rémet” (nem árulom el, kit), s mentik meg a törzsfőnököt a haláltól, aki volt olyan bölcs, hogy meggyógyulva „a gyermekeket tette meg a falu legértékesebb, legjobban megbecsült lakóinak„.
Zalka Csenge Virág mesegyűjteménye hitem szerint nem csak a „méltatlanul alulértékelt állatokhoz” nyeseget ösvényt a félelmek sűrűjében, hanem a „méltatlanul alulértékelt emberekhez” is.
