Vége a tündérkedésnek

Sokszor mondtam, írtam már, nekem a mese mindennapi kenyér. Ez a mai kenyér

Minden mesének története van. Ennek mindjárt kettő is. Pontosabban szólva minden bizonnyal van számtalan története, olyanok, amiket nem ismerhetek, de számomra kettő az, ami emlékezetes. Kezdjük a másodikkal. A másik történetet majd később mesélem el.

Egerben 2022. szeptember 30. – október 1.-jén egy remekül sikerült népmese konferencián vehettek részt az érdeklődők. A konferencia záróprogramja a Mustármag mikroműhely interaktív PÁRBAN-ja volt, aminek zárásaként madarak vittek egy-egy meseüzenetet a résztvevőknek ismert és kevéssé ismert mesékből. Az egyik üzenet így szólt:
„Ne pityeregj! Vége a tündérségnek. Láss hozzá kenyeret dagasztani.”
Ígéretünkhöz híven, a konferencia után két héttel a Mustármag mikroműhely facebook oldalán megjelöltük mind a 12 üzenet forrását, a meséket is, és a köteteket is, amiben az egyes mesék megtalálhatók. Figyelmetlen voltam, s egyik kedvenc mesém forrását rosszul jelöltem meg. Eredetileg 10 évvel ezelőtt ez a mese is bekerült a Mesélj nekem sorozat Elvarázsolt emberek kéziratába, s ma már egy évtized távlatából nem emlékszem miért maradt ki a megjelent kötetből.

Így történt, hogy üzenetet érkezett, felhíva figyelmemet baklövésemre. Dermedten bámultam. Most mi legyen?
A kötet, amiben a mesét réges-régen megtaláltam, gyakorlatilag hozzáférhetetlen.
Így nem láttam más megoldást, mint tudomásul venni a mese – nekem szóló – üzenetét:
– Láss hozzá kenyeret dagasztani.
Most így dagasztok, hogy ide teszem a mesét.

Az özvegyasszony fia, aki aranyhajú lányt vett el feleségül
csángó mese

Volt egyszer egy özvegyasszony, s annak egy fiacskája. Felnevelte becsülettel azt a legényecskét tizenkétéves korig. Akkor a legényecske azt kérdezte az anyjától:
– Édesanyám, mondja meg nekem, melyik a legszeb­bik leány: a barna, a szőke, vagy a feketehajú?
Azt mondta az anyja:
– Szép az mind, de legszebb az aranyhajú.Megint kérdezi a legényecske:
– Édesanyám, szíveskedjék megmondani nekem, hol van annak a tanyája, merre keressem, hol találom?
Az anyja megmondta neki.
– Édes fiam az tán még az Óperenciás tengeren is túl lehet.
Azt mondja a legényecske:
– Ó, édesanyám, elmegyek én akármeddig is, meg­keresem azt az aranyhajú leányt. Mert házasodni akarok és más feleséget nem veszek, mint az aranyhajút.
No, sírt az özvegyasszony, hogy ő most rosszat csinált a szavával. Kérte a fiát, hogy ne menjen arra a veszedelmes útra. De a legényecske nem fogadta a szavát, mert ő már teljességgel elhatározta magát. Látta az anyja, hogy hiába minden, rakott  hát neki a tarisznyába hamuba sült pogácsát és elkísérte a falu széléig. Ott megölelte, megcsókolta. Azt mondta neki:
– Tudd meg, van énnekem egy zsebkendőm, amit én a keblemben hordok. Amíg fehér marad a színe, nincs semmi bántódásod tenéked, de ha veresre változik, tudom, nagy bajban vagy. Akkor én elmegyek utánad.
– Aztán az asszony nagy búsan sírni kezdett, hogy elment a fia.
De most már hagyjuk az asszonyt, menjen haza szegény feje. Forduljunk a fiára.
Megy a fiú, estére beér egy erdőbe. Már akkor besötéte­dett, nézi, hogy hol hálhatna. Hát messziről gyertyafényt lát. Gondolja, ott jó emberek vannak, oda bemegy. Kopogtat az ajtón, azt mondják: — szabad. Talál ott a kunyhóban egy öreg nénét, aki szöszt fésülgetett.
– Jó estét ,  jó estét!
Kérdi a vénasszony:
– Mi járatban vagy fiam, itt, ahol a madárnak se szabad repülni?
Mondja a legény, hogy az aranyhajú leányt akarja meg­keresni.
Azt mondja neki a néne:
– Hej! fiam, nagy fába vágtad a fejszédet. Adok egy jó tanácsot, hogy segítsek rajtad, mert ha nem, nehezen boldo­gulsz. Messze van az a leány nagyon. — Megmutatott neki roppant messziről egy havast. — Azon a havason túl van egy erdő, se eleje, se vége. Annak a közepébe egy feneketlen tó. Oda ahhoz a tóhoz megy fürödni három aranyhajú leány galamb képibe. A legkisebb közülük a legszebb. Lesd meg őket, aztán mikor leveszik a tündérkoszorút, te lopd el a legkisebbét. Szaladj vele, de ne nézz hátra, mert ha visszanézel, megmeredsz, mint egy kőbálvány. Kikapja a koszorút a kezedből, tégedet pedig elvarázsol.
Búcsúzóra még adott neki egy vasbocskort. Annak le kell vásni, míg odaér, ahol a leány van.
Elindult János — mert Jánosnak hívták a fiút — ván­dorolt éjjel-nappal, kerek hét esztendőt. Akkor már tizenkilenc éves volt, éppen házasságra való. Mire a vasbocskor levásott a lábáról, elérkezett egy roppant nagy erdőbe, amelyiknek se eleje, se vége. Ment beljebb, egészen az erdő közepéig,s  talált ott egy tavat. Ott egy bokor mellé lefeküdt, mert elfáradt a vándorlásban. Hát ahogy ott fekszik, egyszer hall valami szárnycsattogtatást. Jön három galamb, tiszta fehér tollú. Mind a három átbucskázik a fején, s ahogy ezt megteszik, lett belőlük három aranyhajú kisasszony. Bemennek a tóba, fürödnek. A legkisebb különösen szép volt, de olyan, hogy János nyomban belészeretett. Odalopakodott, ahol a ruhájukat levetkőzték s a legkisebbnek a tündérkoszorúját ellopta. Szaladt véle sebesen. No, a leányok észrevették, mi történt velük. Ki­ugrottak a vízből. A legkisebb futni kezdett János után. Rimánkodott neki:
– János, János, fordulj vissza! János, János, vess rám egy pillantást.
Addig esengett, addig könyörgött Jánosnak, amíg az visszafordult. No, ha visszafordult, meg is állott. A leány kikapta a koszorút a kezéből s elvarázsolta. Legyen belőle szarvas a tó partján.
Hagyjuk Jánost, így járt, mert nem hallgatott az öreg­asszony jó szavára. Forduljunk az anyjához!
Látja az anyja, hogy a zsebkendő, amit a szívén visel, veresre változik. Azt mondja:
. Uram-teremtőm, Jánosomnak baja van!
Elindult utána. Egy nagy sötét erdőbe ér. Világosságot lát. Odamegy, talál egy házat. Annak az ajtaján bekopogtat.
– Jó estét, jó estét!
– Ott ült a vénasszony, fésülgette a szöszt. Kérdezte, mi járatban van. Azt mondja az asszony s mutatja a kendőt:
– Az én jó fiamnak valami baja van, mert a kendő immár veresre változott.
Azt mondja az öreg néne:
– Eredj, fogadj vadászokat! Menj velük a feneketlen tó partjához. Találtok ott egy szarvast. Azt a vadászok lőjék meg. Az agancsából törjenek le egy kis darabkát és hajítsák be a tóba.
Hát az asszony úgy tett. Fogadott vadászokat s elmentek a feneketlen tó partjára. A vadászok űzték a szarvast, meg is lőtték. Az asszony odament, letört az agancsából egy kis darabkát s behajította a tóba. Hát János lett belőle!
No, meg örültek egymásnak. Az anyja megölelte, megcsókolta, aztán hívta haza magával. De János azt mondta:
– Köszönöm az irántam való jóságát édesanyám, de nem mehetek. Mert nékem addig nyugovásom nem lesz, míg azt az arany­hajút meg nem kapom.
No, ott is maradt a tó partján.
Másnap megint jön oda a három fehér galamb fürödni. János megleste, s amikor levetették a tündérkoszorújukat, a leg­kisebbét ellopta. Futni kezdett, az aranyhajú meg utána. Könyörgött neki szép szóval:
– János, János, fordulj meg! Vess rám egy pillantást!
János feltette, hogy nem fordul meg, akármi történjék is, de az aranyhajú addig rimánkodott, hogy nem tudott ellent állni. Hátra nézett. Há,t ha úgy tett, megint csak megjárta. Megállt, mint egy kőbálvány. A tündér kikapta a kezéből a koszorút és elvarázsolta, hogy legyen belőle nyárfa a tó partján.
Most már hagyjuk Jánost, forduljunk az anyjára.
Látja otthon az özvegyasszony, hogy veresre változott a zsebkendő színe. Azt mondja:
– Jánosnak baja lehet, indulok utána!
Ment, beért egy nagy sötét erdőbe Már akkorra éjszaka lett. Látja ám, hogy messziről valami megvillámlik, mintha gyertya volna. Gondolja, odamegy. Volt ott egy kis házikó, s bezörgetett.
– Jó estét! Jó estét!
– Az öreg néne volt ott, aki már elébb is segítette. Kérdi az özvegyasszonytól:
– Mi járatban vagy, édes húgom?
Mondja az asszony, hogy Jánosnak valami baja van, mert a zsebkendő színében változott. Azt mondja a néne:
– Fogadj favágókat, menjetek a feneketlen tó partjára. Ott van egy nyárfa, vágjátok ki, egy ágát hántsátok le és dobjátok be a tóba.
Az asszony úgy is tett. Elment a favágókkal a feneketlen tóhoz. Ott láttak egy nyárfát, reszketett a levele. Kivág­ták, egy ágát lehántották és bedobták a tóba. No, nyomban János lett belőle!
Örültek egymásnak. Az anyja megölelte, megcsókolta. Aztán azt mondta neki:
– Édes fiam, én már eleget jártam utánad, most már gyere haza!
De János fogadkozott, hogy harmadszor is megteszi a lánnyal, mert erősen belészerelrnesedett. Intette az anyja, hogy ha harmadszor is úgy jár, már nem tud segíteni rajta. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, az öreg néne megmondta az anyjának, hogy ha a harmadik próbát se állja meg, vége neki.
Az anyja elment, János ottmaradt. Lefeküdt megint a bokor tövibe. Hallja ám a nagy szárnycsattogtatást. Jön a három galamb a tóra.
Átbucskáznak a fejükön, lesz belőlük három aranyhajú kisasszony. János csak várta, hogy letegyék a ruhájukat, oda­ment s a legkisebbnek a tündérkoszorúját ellopta. Szaladt vele, ahogy csak a lába bírta. Az aranyhajú leány meg utána. Rimánkodott szép szóval:
– János, János, szívem szerelme, nézz hátra.
De akármilyen szép szavakat is mondott, János meg­keményítette magát, nem nézett hátra. Szaladt hazáig.
Otthon az anyja éppen kenyeret sütött. Nagy tűz volt a kemencében. Azt mondja Jánosnak:
– Add azt a koszorút! — s gyorsan bedobta a tűzbe.
Jön az aranyhajú kisasszony, látja, hogy elégett a koszorú. Mindjárt ott sírva fakadt. Azt mondja neki az özvegyasszony:
– Ne pityeregj! Vége a tündérségnek. Láss hozzá kenyeret dagasztani.
Így az aranyhajú leány ottmaradt. Csaptak akkora nagy lako­dalmat, hogy híre ment hét faluban. Boldogan éltek, lett három leánygyermekük. A mi falunkban azért olyan szépek a leányok, mert tőlük származnak.

A mese forrása:
Nagyerejű János. Bp. Ifjúsági Kiadó. 1951.