a Rabkoszt című kötetemből.
A kőleves
Egyszer régen, igen-igen régen, egy szegény falusi legény vándorútra indult. Feltarisznyálta magát, amivel tudta, cipóval, hagymával, szalonnával, de az út hosszú volt, az útravaló pedig elfogyott. Ment, mendegélt, napokon át, s már nagyon éhes volt. Kopogott a szeme az éhségtől.
Mivel egy morzsányi sem volt már a hazai cipóból, elhatározta, hogy ha bemegy a legközelebbi faluba, addig zörget, addig kér, míg majd csak akad valaki, aki megkínálja egy kis meleg étellel. Csakhogy szegény ember éppen olyan falura akadt, ahol egyetlen jószívű ember sem lakott. Nem hívták be sehová, nem kínálták meg semmivel. Hiába kopogtatott be akárhová, hiába kért Isten nevében kevés kis ennivalót, minden gazda sajnálkozva széttárta a kezét, s azt sápítozta:
– Jaj, fiam, nincsen nekem magamnak se, már a küszöböt rágom, hogy éhen ne haljak.
Az utolsó háznál úgy érezte, ha nem ehet valamit, bizony éhen pusztul. Meglátott egy szép kiskövet, gondolt egyet, felkapta, tarisznyájába süllyesztette, s egyszeriben csuda víg kedve kerekedett. Bezörgött a kapun, s azt mondta a sopánkodó vénasszonynak:
– Ne ríjon, öreganyám, ha ennyire nincs semmije, nem tehetek mást, majd főzök magamnak kőlevest. Csak egy fazekat adjon, meg engedje, hogy vizet húzhassak a kútjából. Elcsodálkozott ezen a vénasszony, szaladt hamar, hozta a fazekat, leste a legényt, mit csinál? Még a sparheltjét is felajánlotta, főzze csak a levesét azon. A szegény legény ügyesen begyújtott, odatette a fazékban a követ, jó, friss kútvízzel feltöltötte, s mikor már felforrt a víz, békésen kavargatta, kóstolgatta.
– Ejnye, kicsi só kéne még, mert mintha sótlan lenne!
Ugrott az asszony, adta neki a sót. De addigra már szétpletykálta mindenfelé a faluban, micsoda vendége van neki, kőből főz levest! A nagy csodára nevetve futottak össze az emberek.
– Höj, egy kanál zsírral micsoda jó illata lenne ennek a levesnek! – dünnyögte a legény.
Az ám, meghallották ezt az asszonyok, tülekedtek egymás ellen, melyikük zsírja kerüljön a fazékba.Már még ha kis káposzta is kerülne bele, akkor lenne csak fajin ez az étel! – sóhajtott nagyot a szegény legény, de igen nehezére esett, hogy ne kacagjon, mert három akkora fej káposztát hoztak neki nagy hirtelen, hogy abból akár lakodalmas káposztát is lehetett volna főzni.
Ha édesanyám itt volna, ő biz’a tenne bele kis ződséget, répát, krumplit! Magam is tennék, ha lenne!- s hát lett, került bele az is.
– Ha még egy jó falat kolbásszal is megörvendeztetnének, akkor lenne csak fölséges ez a leves!
Lett volna az tán félméter is, ha összerakta volna, annyian nyomtak a kezébe egy-egy jó falat kolbászt, s akkorra már a falusiak nyála is csorgott, mert olyan illatok szálltak a fazékból. Főtt a leves, rotyogott, s egyszerre csak készen lett. Levette a tűzről, kirakta maga elé az asztalra a fazekat. Elővette kanalát, s mikor nekifogott enni, valaki még egy jókora karaj kenyeret is adott neki.
A legény éhes volt, hát a fazék rövid úton kiürült, csak a kő maradt az alján. Kivette, megtörölgette, szépen kendőbe csavarta, s elsüllyesztette a tarisznyája mélyire.
A falubeliek, akik szájtátva álltak körülötte, szinte egyszerre kérdezték:
– Hát a kővel mi lesz?
– A kővel? Azt elteszem máskorra. S amikor újból olyan helyre érek, ahol semmivel sem kínálják meg a fáradt vándort, előveszem, s főzök belőle ismét ilyen jó levest.
Fogta magát, meg a tarisznyáját, botot vett a kezébe, tisztességgel elköszönt, s útjára kelt. Holnap legyen a ti vendégetek!