Boldizsár Ildikó ezt a mesét használta vezérfonálnak „A létezés hullámai – mesék és gondolatok” előadásában. Az előadás egy különös performance formájában történt a Mustármag mikroműhely és a Bródy Sándor Könyvtár „Élménykönyvtár – Áramlatok” konferenciáján. Boldizsár Ildikó – vis maior következtében – nem tudott személyesen megjelenni. A váratlanul kialakult helyzetben a lehető legjobb megoldást találta ki. Előadását írásban juttatta el hozzánk, s egyúttal arra kért, hogy a szöveget olvassuk fel, ezt a mesét pedig mondjam el. S hogy valami módon mégis csak jelen lehessen, felolvasta nekünk Amália trilógiájának eddig még sehol meg nem jelent meséjét, a Szigetek őrzőjét. Így a jelenlevők egyfajta ősbemutató részesei is lehettek.
Kérésének Mustármag-társammal Komló-Szabó Ágival tettünk eleget, felváltva olvastuk fel a szöveget. A mesét pedig jól esett elmondanom, hiszen számomra fontos, személyes történet. Itt most – az írott szöveg szabályait figyelembe véve – úgy adom át, ahogy elmondtam a csodálatos szellemlény és társai cselekedetét.
„Sokat gondolkodtam ezen az irokéz mesén. Annak ellenére, hogy rövid, benne van az egész univerzum – de a négy elem egészen biztosan. Benne van a víz, a levegő, a tűz és a föld, a mese tétje pedig az, hogy miként lehet ezt a négy elemet harmonikusan összeilleszteni és működtetni.” (Boldizsár Ildikó)
FÁNFÜGG-HAJA-TÜNEMÉNY
az indián mese az én elmondásomban
Volt egy folyó. Keskeny medre sziklákkal volt tele és vize vadul hömpölygött a meredek partok között. Rohant fékezhetetlenül, ezernyi örvény-forgatagával. Az egyik helyen hatalmas, éles hegyfok akasztotta meg az útját. Szörnyűséges, hatalmas örvény lett itt, s ha ez az örvény elkapta zsákmányát, soha többé nem eresztette, könyörtelenül lerántotta a mélységbe. Gonosz Szellem Folyó -, ez volt a folyó neve.
A folyóval átellenben a fák között csodálatos szellemlény lakott. Az indiánok gyakran pillantották meg őt, amikor az erdőt járták, gyakran vélték látni meg-meglebbenő haját, ahogy a szél meglengette az ágakat. Fánfügg-Haja-Tünemény – így nevezték a szépséges szellemhölgyet, aki nem csak gyönyörű volt, hanem jóságos is. Mindig segített mindenkinek, s úgy, ahogy az annak a legjobb volt.
Fánfügg-Haja-Tünemény látta a Gonosz Szellem Folyó nagy örvényének feneketlen zsákmány-éhségét, pusztító hatalmát és úgy gondolta, ez nincs így jól. Ezért aztán a következőket tette.
Vendégségbe hívta a természet minden szörny-hatalmát az Ünneptartó Házba, ami a víz alatt volt. A világ valamennyi szegletéből érkeztek ezek a szörnyhatalmak, jöttek a kisebbek és békésebbek, jöttek a csöndesek, szelídek, a nyomukban pedig megérkeztek a hatalmasságok is. Megmutatták minden szörnytudásukat, óriási erejüket. Volt, aki úgy érkezett, mint egy fergeteg, mint egy szélvihar, ami minden útjába kerülőt elpusztít. Más hatalmas sziklaként zuhant az Ünneptartó Ház közepére, mintha valami rettenetes földrengés dobta volna oda, és ismét más óriási jégtömbökké fagyva hullott alá, nyomában pedig tomboló erdőtűzként, őrjöngve érkezett a következő. Fánfügg-Haja-Tünemény meghívta Gonosz Szellem Folyót is. Mindenkinek helyet mutatott az Ünneptartó Ház falai előtt körbefutó lócán, azután vendégül látta őket. Először a legjobb és legdrágább ételekkel kínálta őket. Ezek az ételek nem csak drágák és jóízűek voltak, de varázslatosan szépek, szemet gyönyörködtetőek is. Amikor a vendégek jól laktak, akkor mindannyian előbb énekkel és dobbal folytatták az ünneplést, később tánccal és táncpárbajokkal. Ez sokáig tartott. Azután abbahagyták a dobolást, végére értek az ünnepi énekeknek, befejezték a táncot és mind leültek a lócákra. Ekkor Fánfügg-Haja-Tünemény szólásra emelkedett. Ismét üdvözölt mindenkit, örvendezett, hogy eljöttek valamennyien az Ünneptartó Házba, és elmondta, miért hívta ide őket. Így szólt:
– Ideje van már annak, hogy több gondot fordítsunk az emberi lényekre.
Hosszan beszélt arról, hogy a Gonosz Szellem Folyó hatalmát mérsékelni kell, meg arról, hogy a Nagy Örvényt meg kell szelídíteni, és arról, hogy azokat az emberi lényeket, akik tisztelik a folyót, és áldozatot mutatnak be az Örvény Szellemének, azokat meg kell védeni. Erről beszélt, és mindenki figyelemmel hallgatta. Fánfügg-Haja-Tünemény után sorban emelkedett szólásra a természet valamennyi szörnyhatalma. Ki hosszabban, ki rövidebben, de mindenki ékesszólóan beszélt és mindenki mindenkit nagy figyelemmel hallgatott meg. Sokáig tanakodtak, meghányták-vetették a dolgokat, aztán valamennyien megegyeztek abban, hogy Fánfügg-Haja-Tüneménynek igaza van, s abban is, hogy mit tegyenek. Úgy döntöttek, egyesítik hatalmukat, erejüket, és úgy megrázzák a földet, hogy a nagy hegyfok leomoljon, a víz megcsendesedjen, az örvények elsimuljanak.
Így történt. Ezek a hatalmak mind összefogtak, megrázták a földet. Szélvihar száguldott, megrendült a föld, sziklák omlottak le, fák dőltek ki, tombolt a tűz az erdőben, nyomában jég hullott. Aztán megnyugodtak és elpihentek a szörnyhatalmak mind és végig néztek a megváltozott tájon. Tetszett nekik, amit láttak.
Leomlott a nagy hegyfok ami útját állta a víznek, más szirtek új helyre kerültek, a víz sodrása lelassult és csendesen, szelíden, lusta kis hullámokat vetve ment útján a széles mederben.
Csodák csodájára egyetlen emberi lénynek sem esett bántódása.
A rettenetes örvény, ami annyi sok zsákmányt ragadott el, most szelíd forgóvá változott és szolgálatára volt a halászoknak.
Hát ez történt, amikor Fánfügg-Haja-Tünemény úgy döntött: ideje van már annak, hogy több gondot fordítsanak társaival az emberi lényekre.
A mese eredeti változata itt található:
Fukar Marok lakomája. Indián mítoszok és mesék. Népek meséi sorozat. Bp. Európa Kiadó. 1983.