Lovasyné Stuth Erzsébet (1949. szeptember 30. – 2025. május 2.) bábkészítő művész emlékére
Erzsinek
Nagyon sokat beszélgettünk. Mostanában többnyire telefonon, vagy e’mailben, ritkán személyesen.
Amikor még mind a ketten dolgoztunk, én a gyerekkönyvtárban, te a Harlekinnél, gyakran be-bekukkantottál, csak úgy, vagy jöttél kérni valami segédanyagot, hogy ne csak szép, de hiteles is legyen az a báb, ami a színpadon elmondott történet életre kelt szereplője lett. Akkoriban nem volt internet, csak a könyvek voltak, sokszor nehéz volt rábukkanni a segítő szövegre is, látványra még inkább, kideríteni egy színt, mert nemigen volt kép, vagy csak fekete-fehér. Sokáig tartott a matatás, mindig türelmes voltál, te is és Laci is, és mindig hálás és mindig valami elképesztő öröm robbant ki belőletek, ahányszor megoldást találtunk nektek. Mind a hárman – Ildikó és Zsófi is – szerettük a kérdéseiteket, kéréseiteket, mert jó volt kutakodni a könyvekben, jó volt rácsodálkozni a párhuzamosan felcsipegetett ismeretekre is, és amikor hoztátok megmutatni a készülő bábokat, ámulni a csodán, ahogy élettel töltöttétek meg őket, mozdult a holt anyag, és vesédbe látott a gombszem. Egy folyosón volt a műhelyetek és a gyerekkönyvtár. Mi, könyvtárosok tudtuk, hogy az élet kiemelt szerencséjeként dolgozhatunk mellettetek, veletek, ti meg Lacival mély meggyőződéssel híreszteltétek széltében-hosszában, hogy könyvtár nélkül elpusztul a világ, meg azt, hogy mi vagyunk a világ legjobb könyvtára.
Telt az idő. Amikor a Harlekint ott kellett hagynotok, nem tudom, hogyan voltál képes minden benned lévő keserűség és fájdalom ellenére másokkal is törődni és keresni az utat, hogy ne csak talpon, hanem derűben is maradj.
Mesélted egy meghitt helyzetben, hogy amikor már csak pár forintod volt a családi kasszában, munka sehol, és nem tudtad, hogyan, miből lesz este vacsora az asztalon legalább a gyerekeknek, bementél a Barátok templomába, és ott végre utat engedtél a fájdalomnak, a kétségbeesésnek, és a padra borulva zokogtál sokáig. Aztán felálltál, és minden pénzedet, az utolsó fillérig a perselybe borítottad. Elindultál haza, nem a mi lesz velünk kérdés kétségbeejtő bizonytalanságával, hanem az őseidtől örökölt „majd lesz valahogy, mert úgy még sose volt, hogy ne lett volna valahogy” válaszának sorsba beletörődő nyugalmával. Otthon Laci azzal várt, hogy kaptatok egy jól fizető munkát, ami hosszabb időre biztonságot adott.
Amikor elkezdtem a felnőttek mesekörét, ami idővel nem kis mértékben a te támogatásoddal az ikonikus Sárkánykör nevet kapta, ott voltál elejétől fogva. Szeretted a meséket, mélységesen kapcsolódtál hozzájuk, gyűjtötted, adtad tovább, meséltél az unokáidnak, akiket úgy tudtál szeretni, hogy sokan azt mondtuk neked, a következő életünkben az unokáid szeretnénk lenni.
Beszélgetéseinknek se szóban, se írásban nem volt se eleje, se vége, ezt nagyon szerettem. Valahol, valamikor elkezdődött a múltban, s hol egy mederben, hol szerteágazóan, hol meg újra visszatérve a főmederbe, de folyt szünet nélkül, legfeljebb a sodrás intenzitása váltakozott. Sose fejeztük be, mindig csak abbahagytuk, mert mindig lett volna még mit és miről, csak menni kellett, tenni kellett…
Nézegetem, olvasom beszélgetéseinket. Még mindig nem tudom elhinni, hogy nem hívhatlak fel.
Az egyik leveled megint nagyon szíven ütött, és végre kibőgtem magam.
Hat éve írtad. Emlékszel?
„A három unoka a kihúzott rekamién keresztben fekve elhelyezkedik. Várják a mesét, esténként hármat, mert hárman vannak és a magyar igazság is három, és sokszor még ráadás is van. A király már öreg és a fiatalság vizére lenne szüksége. A három királyfi elindul, a legkisebb meg is szerzi, feleségeket is találnak maguknak, minden jó. Ádám betakarja magát teljesen, látom, rázkódik a takaró alatt a válla. Mellé bújok.
– Mi a baj életem?
– Mama, kitalálták már a fiatalító gyógyszert? Van olyan?
– Hát nincs, én nem tudok róla, de milyen jó ötlet, majd ha nagy leszel, te feltalálod…
– Az már késő, nekem ezt gyerekkoromban kell feltalálni! – és zokog.
– De hát miért? Tudod, a feltalálóknak sokat kell tudni a világról, ahhoz sokat kell tanulni tapasztalni…
– De ha csak akkor tudom feltalálni, az késő, mert te addigra meghalsz és akkor meg minek az egész?
– Jaj édes gyerekem – keresem a megfelelő szavakat, közben a szívemre hullanak a könnyek – bármikor is találod fel te, vagy valaki más, az nagyon jó lesz, sok anyukának és sok nagymamának… De nem is tudom jó lenne-e? Képzeld el, milyen sokan lennénk! Már neked is lennének unokáid, hogyan találkoznánk? Nincs annyi gumimatrac, ami elférne ebben a kis lakásban! Ha meg nem tudnánk találkozni, akkor mi értelme lenne? Legfeljebb vernénk nagy kampós szögeket a falba, és függőágyakat is akaszthatnánk rá, egy sor a matracon egy sor a függőágyba.
Megszakad a sírás, elképzeli a függőágyakat egymás mellett a lakás minden helyiségében. Jázmin közbe szól:
– Én függőágyban akarok aludni! Úgy-e, alhatok?
Alíz:
– Nem! Én alszok a függőágyban, de hó van?
Nagy nevetés. A könnyek felszáradtak.
Nemsokára egyenletesen szuszog mind a három unoka, csak én sírok a fürdőszobában.
Nem kell rá válaszolnod, majd megbeszéljük, ha találkozunk.
Ölellek Erzsi”
Nem válaszoltam, de sokszor és sokat beszéltünk róla, meg életről, halálról, és persze benne mindenről és mindenkiről. Mert veled mindenről és mindenkiről lehetett.
Most utoljára írok neked, de a beszélgetéssel persze nem tudok leállni, pedig nem is tudom, hol történik ez, bennem, vagy a múltban, vagy valahol az ismeretlen időtlenségben, és azt se tudom, hogy én válaszolok nekem, vagy te, és te kérdezel engem, vagy én kérdezem ént, hogy választ kapjak a soha pontosan meg nem fogalmazott kérdésünkre az élők felelősségéről.
Az élők élők iránti felelősségéről.
Arról, hogy ne csak a holtakról beszéljenek az élők, milyen nagyon hiányoznak, és mennyire csodálatos, hogy voltak, hanem az élők tudjanak arról, hogy jó, hogy vannak, és hogy az élők legyenek bátrak szemébe mondani az élőknek, hogy jó velük élni, és nem hiábavaló az életük, hogy van értelme…
Erzsi, te képes voltál erre! Mondd, miért kell, miért kellett erről újra, meg újra beszélnünk, miért nem természetes ez?
Nem kell rá válaszolnod, majd megbeszéljük, ha találkozunk.
Ölellek
Margó
Lovasyné Stuth Erzsébet: Tudtam, hogy élnek! [a Harlekinről] = MESE. 2024. 2.sz. 27-33.p.
Hogy a múlt jelen legyen. Emlék. Erzsi története.
Búcsú Erzsitől. Barátja, Baráth Zoltán színművész búcsúbeszéde.