Hogy a múlt jelen legyen: Emlék

Szubjektív történelmem régi kenyéradó gazdám, a Bródy Sándor Könyvtár történeteiről szó. Emberekről, eseményekről, emlékekről.
Hogy a múlt jelen legyen.

EMLÉK

történetünk idején

Azért, hogy szubjektív történelmemet elhelyezzem az idők folyamában,
tudni kell, hogy történetünk idején,

1969 májusában még gyereklány voltam. Az utolsókat rúgta már bennünk, nyolcadikosokban az általános iskola; a Megyei Könyvtárról még csak nem is hallottam, de a 7. sz. Állami Általános Iskola udvarán a kicsi könyvtárban rendszeresen csináltam felfordulást segítségnyújtás címén Zsuzsa néni nem kis bosszúságára. Akkoriban nem gondoltam, hogy majdan kollégák leszünk Zsuzsa nénivel, mert akkoriban még madárkutatónak, lóápolónak, felfedezőnek, rejtőzködő élet és világmegmentőnek készültem szigorúan titkos terveim szerint. Esetleg indiánnak. De ez még a többinél is titkosabb terv volt.

1969 májusában a Népújság – ami az akkori idők egyetlen megyei napilapja, hírforrása volt-, 80 fillérbe került; a szerkesztőség az új előfizetőknek egy darab kéthetes, két darab egyhetes társas-utazást, öt táskarádiót, tíz 400,- forintos vásárlási utalványt és 170 db jutalomtárgyat sorsolt ki. Hírt adott arról, hogy író-olvasó találkozó volt Ivádon Baranyi Ferenc költővel; hogy közelharc volt a síkfőkúti buszon; meg arról is, hogy világhírű olasz énekesek közreműködésével bemutatják a Gárdonyi Géza Színházban a Pillangókisasszonyt. Egy másik – május 24.-i lapszámban – megjelent fotó kép-aláírása nem izgatott fel se gyereket, se felnőttet. „ A Mérőkészülékek Gyárában egy éve megkezdték a számítógépek sorozatgyártását. Képünkön Parti Ernő üzemmérnök a számítógép elektromos ellenőrzésén dolgozik.” Az olvasók feltehetőleg átsiklottak felette, mint más értelmezhetetlennek tűnő híren is. Most, amikor rábukkantam, nagyobb csodálkozással töltött el, mint akkor bárkit, mert fogalmunk se volt, mi az a számítógép, vagy ha volt is halvány gőzünk, idegen volt és távoli térben, időben. A fantasztikus regények világába való.

történetünk elmesélője már felnőtt volt

1969 májusában történetünk elmesélője már felnőtt volt, érett(ségizett) fiatal lány. Már belépett a Nagybetűs Élet kapuján egyenesen be a felnőtt létbe, az Ixműveknél dolgozott szorgalmasan napi 8 órában, csekélyke fizetésért, és ha álmodozott is nagy utazásokról, a kicsikre is nehezen adódott esély.

1969 májusában nehéz volt utazni.  Külföldre azért is különösen nehéz volt, mert tudvalevő volt, hogy két külföld van a világon. Az egyiket baráti vagy testvéri országoknak hívták, és bár más-más néven nevezték, mégis mindenkinek illett tudni, hogy valamennyien az édes apa-csöcs tápláló nedűjén csüggve folytatják elszánt béke-harcukat a másik külföld, azaz a rothadó kapitalista világ ellen, ahová – hogy a rothadás magával ne ragadja az erre kevéssé immunisakat -, csak 3 évenként lehetett utazni. Akkor is csak üres zsebbel és csorgó nyállal, hogy mihamarabb megszülessen a vágy: hazamenni a diadalmas és hamarosan győzedelmes szocialista tábor kebelére.

 váratlan utazási lehetőség

Mivel szubjektív történelmemet remélhetőleg nem csupán élemedettebb korú embertársaim olvassák, akik még emlékezhetnek erre a különös, abszurdnak tűnő világra, talán a fentiek nem voltak feleslegesek annak megértésében: miért is volt nagy szerencse egy váratlan utazási lehetőség Erzsinek, történetünk elmesélőjének.  

A lehetőség természetesen baráti országba szólt, nevezetesen a „lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát” egyik közkedvelt sí-paradicsomába.

Erzsi utazásának történetét akkor írta meg nekem, amikor megtudta, hogy miféle szándékaim vannak holmi történelmi-történeti kapunyitogatással.

aqvincumi emlék- Zakopánéból
régi barátom, Erzsi története

„1969-ben az akkori Megyei Tanács szervezett egy társas-utat Zakopánéba. Zakopáne csodaszép hely, meg hát amúgy is – az utazást is leszervezik, szállás is lesz, enni is adnak, programról is gondoskodnak, mi kell még?

A megye több vállalatának is lehetősége volt erre az útra kiküldeni valakit. Zakopáne síparadicsom -, de, hogy a Megyei Tanács erre kijelölt felelősének miért pont egy síparadicsomba kellett egy májusi társas-utazást szerveznie, azt nem tudom, akkoriban pedig nem is érdekelt bennünket egy ilyen – számunkra életidegennek tűnő – kérdés. Májusban a síszezonnak ott is tényleg vége van, hó már nincs, ahhoz már nincs elég hideg, amúgy meg még igazán meleg sincs, mert a nyár meg még odébb van. Hát a vége az lett, hogy senki nem jelentkezett a kollégák közül az Ixműnél. Az én szerencsémre.

2 főnek volt hely. Kapva kaptam a vissza nem térőnek tűnő lehetőségen, amit még inkább vonzóvá tett, hogy a két főre való tekintettel vihetek is valakit. Így adódott, hogy azonnal lecsaptam az útra is, meg Zsuzsára, a barátnőmre, hogy ugyan már, jöjjön! – és mit tesz Isten, jött örömmel.  

Zakopánéban együtt voltunk elszállásolva hárman. Kettőnk mellett egy 40-50 év körüli hölgy kapott még helyet a nagy, erkélyes szobában. Ismerkedtünk, barátkoztunk, s róla hamar kiderült, hogy könyvtáros a Megyei Könyvtárban, amit még nem „Bródy”-nak hívtak.

nevetéssel fűszerezve

Ebéd utáni csendes pihenőnket töltöttük a szobában – ez akkoriban nem volt szokatlan, meg jól is esett heverészni egy kicsit. A „néni” – nekünk az volt – olvasott valamit és nagyon jókat kuncogott. Egy idő után nem bírta tovább, felolvasta, min nevetett. Azt mondta, az egész könyv ilyen eszméletlenül jó, nem lehet letenni sem. Ha akarjuk, elkezdi elölről, szívesen felolvassa nekünk az egészet,  amikor nincs program. Így is lett. Elkezdte, olvasta, nem unta meg a felolvasást egyetlen pillanatra sem. Így ismertük meg Kolozsvári Grandpierre Emil: Az aqvincumi Vénusz c regényét.

Egy hétig voltunk Zakopánéban, s mire vége lett a májusi nyaralásnak, végére is értünk a könyvnek. Valóságos szertartás lett ebéd után a szobában a felolvasás. Nem mentünk le a társalgóba, az igaz, hogy nem is nagyon ismertük meg a többieket -, ők meg el se tudták elképzelni mi az ördögöt csinálunk mi, minden ebéd után. Mit csinálhatunk a szobában, ahonnan nap, mint nap hatalmas nevetések szűrődnek ki.

Hazatérésünk után első dolgom volt megvenni a könyvet. „Olcsó könyvtár”-ban lehetett megkapni, ez az a bizonyos puhatáblás, pár forintos kiadás, de mind a mai napig megvan.

Aztán ajánlottam a gyerekeimnek is, mert Tuba Robit ismerni kell. Sajnos az évek elteltek, és nem emlékszem a nevére ennek a könyvtáros „néninek”. Már több mint 50 éve történt, de ha kezembe kerül a könyv, ő is mindig eszembe jut. Se nevét, se arcát nem tudom felidézni, de a fergeteges nevetések, az olvasás – szó szerint – önfeledt öröme, a közös élmény feledhetetlen emléke máig velem van. Ma is csak megköszönni tudom neki.

Mikor beszéltünk róla, utána előkotortam a fényképeket is, hátha találok köztük legalább egyet, amin szerepel a könyvtáros „néni” -, de nincs, nem leltem rá egyre sem. Így maradt meg bennem, ahogy elmeséltem. Jó könyvtáros lehetett. Jó rá emlékezni.”

utólagos magyarázat

Próbáltam kideríteni, ki lehetett ez az „aqvincumi-zakopánei–néni” –, de nem sikerült, és végül most már félretettem, mint egy megfejtésre váró titkot.

Talán azért, mert az igazán nagy titkot mégis csak megtaláltam ebben a történetben. Azt az élményt, ami kiolthatatlan, nem-fakuló fényével képes átragyogni évtizedek sűrűsödő homályán is.