Sokféle teremtménynek voltam lakása életem során. Volt köztük, amelyik átjárónak tekintett, jött, felforgatott mindent, kiforgatott mindenből, aztán forgószélként elviharzott. Más meg betelepedett, csendesen meghúzta magát, azt se tudtam sokszor, hogy van. Nem így a gyerekkönyvtáros. Megérkezett halkan, illemtudón, beköltözött, és évtizedekre tanyát vert bennem. Nem főbérlő volt, hanem … Nem is tudom. Mindenesetre sokszor úgy viselkedett, mintha nélküle összedőlne a ház – vagyis én. Én pedig úgy éreztem gyakran, hogy valóban, nélküle összedőlne a ház.

…aztán kitelt az ő ideje is…
Aztán kitelt az ő ideje is, s odébb állt, a ház pedig csodák csodájára állva maradt.
Mikor erre visz az útja, időnként benéz hozzám. Elszürcsöl egy teát, kedélyesen elhallgat velem a régi szép időkről, s mikor már eleget néztük egymást, szó nélkül távozik. Egy ilyen csapotpapot alkalom után bosszankodva nyitottam be a valaha általa elfoglalt, Erődnek nevezett lakrészébe. Hűvös volt, félhomály és idegesítően ismerős hangok. Az idő – nem zavartatva magát – mintha valami népes egérhadsereg lenne, szorgalmasan rágta a gyerekkönyvtáros hagyatékát. Volt mit. Én pedig anélkül, hogy bármiféle rendszert kerestem volna, vagy rendet akartam volna vágni a szerteszét heverő kacatok között, kutakodni kezdtem. Éppúgy, mint az anyja tiltott retiküljébe beszabadult ötéves, aki valami tiltott kincs megtalálásában bizakodik. Hát nem leltem, de elhűlve néztem az elém táruló, és minden túlzás nélkül pazarnak nevezhető felfordulást. A gyerekkönyvtáros láthatólag mindent otthagyott. Pontosabban, szét. Nem, egyáltalán nem sietős távozásra vallott a látvány, inkább valami időtlenül hanyag nemtörődömség uralta a káoszt, és mintha a gyerekkönyvtáros is ott lenne láthatatlanul, és mulatna rajtam, meg a hagyatékát rágcsáló időn.
Elszállt a bosszúságom. Rábíztam magam arra a bizonyos forgandóra. Nyomjon a kezembe amit akar, de ha legközelebb jön a gyerekkönyvtáros, hát itt fogunk teázni. Mindig érdekelt, mit szólna a halott a saját hagyatékához, ha visszatérhetne.
Amikor először kortyolgattuk együtt az Erődben a kakukkfűteát, a forgandó a Héderűt nyomta a kezünkbe. A Héderűt a gyerekkönyvtáros már vénülése idején irkálta egy ideig a webre. Ezek parányi, valóságos történetek voltak könyvtároskodása múló pillanataiból. Első olvasatra komikusak, aztán a biztos feledés után ha újra előkerülnek, s türelmesen olvassuk, akkor másról is szólnak, nem csak önmagukról. Mint akkor a kakukkfűillatban a Kőkök.
„Vizekről tartott csoportfoglalkozás során a gyerekek Smetana Moldvájának magávalragadó zenéjére festenek, rajzolnak elmélyülten. Aztán mutatják, magyarázzák a képeket.
– Látod? Ez itt a vízesés. Ezek itt a kőkök. Látod? Ezek tartják a vízesést. Mert ha nem tartanák a vízesést, akkor leesne.”
A gyerekkönyvtáros engem néz, én az Erőd káoszának kacatjait bámulom. Hm! „Ezek itt a kőkök. Ezek tartják a vízesést. Mert ha nem tartanák a vízesést, akkor leesne.„