Ülök az Égigérő fán, sűrű a lomb. Kurkászok a gondolataimban, mikor, mi és miért tolul elő az emlékeimből.
Égigérő fa
Amikor én 18 éves voltam, 1973-at írtunk.
Néha furcsa hangulatban, az utcát jártam egymagamban … valóban így volt, és ezt énekeltük az Illéssel, vagy nélkülük. Az is énekelte, aki megrögzött Omegás volt.
Amikor én 18 éves voltam, akkor mutatták be tavasszal a Képzelt riportot, rádióra tapasztottam a fülem: Valaki mondja meg, milyen az élet …
A 4.c osztályban hallgattuk a dalokat, és elfordultunk egymástól, amikor sírtunk.
Amikor én 18 éves voltam, szép, meleg tavasz volt. A születésnapom szombatra esett és családilag elmentünk a pincébe ünnepelni. Édesapám borász volt, egy bor és pálinka-palackozót vezetett, ami a város szívében volt, a Csiky Sándor utcában. Szerettem a pincét. Az idő sötétre pácolta a csákányok-vájta tufát, a falakon puha, bársonyos fekete nemespenész terjengett, az óriási hordókon piros abroncsok voltak, és tudtam, hogy az egyik pinceág mélyen a város alá nyúlik és földalatti tóba vész. A pince a török időkben lóistálló volt – így mesélték apám barátai, az öreg egri pincetudósok – és én az otthonos pinceszag mellett érezni véltem a lovak semmivel össze nem téveszthető illatát.
Édesapám borkóstolót tartott nagykorúságom napjának tiszteletére. Megadta a módját, életemben először legálisan ittam a borokat, az utolsó bor vörös volt, majdnem fekete, furcsán fanyar, sűrű és nehéz. Villányi Oportó volt a neve, akkor még lehetett így nevezni a portói borokra hajazó nedűt. Ez ízlett a legjobban. Nem akartam, hogy utánam bárki igyon a poharamból. Megkérdeztem apámat, falhoz vághatom-e a poharat? A társaság egy részéből kipukkant a nevetés.
– Margóka becsiccsantott.
Apám rezzenéstelen arccal nézett rám. Bólintott. A pohár apróra tört.
Amikor kijöttünk a hűvös pincéből, megszédültem a meleg tavaszban. Becsiccsantottam.
Amikor én 18 éves voltam, nem tudtam eldönteni mi legyek? Szülésznő, vagy népművelő? Esteleg lóápoló? Ez utóbbit senki nem támogatta. A népművelőről értékelhető ismeretem nem volt, de ködös gondolataimból valami általam magasztosnak vélt tevékenység dicsfénye gomolygott elő, abban pedig biztos voltam, hogy a szülésznőnek köze van az Élethez. Igaz, az egyetlen szakmabeli akivel nagyon nehezen sikerült kapcsolatot találnom – egy öreg védőnő – gyanakvó volt, és érzékelhető gúnnyal, megrovó hangon szegezte nekem a verdiktet, hogy ahhoz bizony tudás és elhivatottság kell.
Szóval az igazság az, hogy semmiről nem tudtam semmit.
A könyvtárosság lehetősége fel sem merült bennem. A könyvtár olvasótermében honoló súlyos csönd, a lábujjhegyen suhanó könyvtárosok nesztelen jelenléte és a legkisebb zajra odavetett megrovó pillantása, a katalógusok riasztó, katonás rendje, az asztalokra görnyedt, zakókba, kiskosztümökbe csomagolt emberek szigorú szögletessége túlságosan visszatükrözte minden esendőségemet, tudatlanságomat és a szakmára való alkalmatlanságomat.
Amikor én 18 éves voltam, készültem az érettségire. Korán ért a cseresznye is, a meggy is. Reggel felmásztam a fára, este lejöttem. Ott tanultam a lombok között, érett gyümölcsök társaságában. Közben lelegeltem előbb a cseresznyét, aztán a meggyet.
Az érettségin magyarból a kortárs irodalmat húztam. Akik akkor kortárs költők és írók voltak, mára klasszikusok – vagy senki sem emlékszik rájuk. Az érettségin szívvel-lélekkel mondtam tételként az érettségi bizottságnak Váci Mihály sorait,
„hogy én bárkit, bárhol is bolondul szeretek,
s e földön én itt idegent
sosem lelek.”
és eltökélten tájékoztattam Nagy László szavaival a tisztelt érettségi bizottságon keresztül a felnőtteket az elképzelésemről, mely szerint mi 18 évesek végre csak
„Oda menjünk, ahol kellünk,
Ahol nekünk öröm lennünk.”(Nagy László)
Amikor én 18 éves voltam, nyár elején érettnek nyilvánítottak.
Váci Mihályt azóta nem olvastam, és már nem gondolom, hogy én bárkit, bárhol is bolondul szeretek. Azt sem hiszem, hogy e földön én itt idegent sosem lelek.
Manapság eltűnődőm. Odamentünk ahol kellünk? Ahol nekünk öröm lennünk?
Keresem a választ, mikor és mennyire lettem érett.
Kurkászok a gondolataimban, mikor, mi és miért tolul elő az emlékeimből.