Szubjektív történelmem régi kenyéradó gazdám, a Bródy Sándor Könyvtár történeteiről szó. Emberekről, eseményekről, emlékekről.
Hogy a múlt jelen legyen.
varázsdiót hoztam
Most december elején, amikor számba vettem az elmúlt évek adventjeinek történeteit, elsőként egy régi csoda jutott eszembe. Aktív könyvtárosként időnként apró szösszenetekben rögzítettem a velem történteket, tudván tudva, hogy amit nem mesélek el többször, vagy amit nem írok le, azt elfelejtem. Ezzel is ezt tettem, s így őrződött meg ez a történet is.
mesélek nekik régi varázslatokról, szent csodákról, karácsonyi ámulatról
„Már alaposan benne járunk adventben. Óvodásokkal kucorodunk össze. Mesélek nekik régi varázslatokról, szent csodákról, karácsonyi ámulatról. Saját gyerekkoromról, anyám történeteiből, a kovács csuja kezű kislányáról. Fényes szemük ragyog.
Aztán előveszem a meglepetést, egy diót. Varázs-diót hoztam régi barátjuktól, Lucától, a vajákos, mindentudó erdei boszorkánytól. Mondom nekik: ez kívánságteljesítő dió. Minden jókívánságot teljesít, de nem akármi módon, mert annak rendje van. Az izgalom tetőfokára hág. Lélegzetvisszafojtva figyelnek. Folytatom.
– Az úgy van, hogy ketten kaptok tőlem egy diót. Kettőtöknek együtt kell feltörni, aztán a kívánságotokra egyszerre kell gondolni. Ezt a kívánságot pedig titokban kell majd tartani. Szépen, egyformán el kell osztani a diócskát, és amikor megeszitek, nem szabad beszélni.
Hallgatnak, bólogatnak, érzik, még nincs vége a rengeteg tennivalónak.
– Na, de csak most jön a neheze.
Suttogva kérdezik:
– Mi az?
– Három napig nem veszekedhettek a barátaitokkal – mondom.
– És mással se! – kotyog közbe valaki.
Nevetnek, egymást túlkiabálva bizonygatják, hogy ez nem is nehéz. Gyorsan társat választanak, akivel megosztoznak majd a dión, s akivel együtt vágnak neki a próbatételnek. Szorongatják egymás kezét, nedvesre izzadt kis tenyerükbe osztom a kincset. Az óvó nénik nagyszerű partnerek, ők is kapnak diót. Nevetnek, köszönik és már beszélik a gyerekekkel, mikor és hogyan lesz a nagy varázslás-akció az óvodában. Mindenki komolyan tárgyalja a lehetőségeket, hiszen a tét nagy.
megy is az idő, jön is az idő
Megy is az idő, jön is az idő, itt van az új esztendő, a január. Jönnek megint, s ahogy sorolnak be az ajtón, egymás szavába vágva mesélik, mi történt. Nagy nehezen meggyőzöm őket, hogy így semmit nem értek, menjünk be, üljünk le, s első dolguk lehet elmesélni mi történt velük. Tudják, hogy kíváncsi vagyok nagyon. A mesélő térben leülünk, s már mondják is hadarva, boldogan:
„… azt kívántam, hogy jobban szeressen a testvérem, és így lett, mert folyton rám mászik, ő még kicsi, egy éves és így szeret…”
„…én három napig nem vesztem össze a testvéremmel”
„…és én elestem és nem is sértődtem meg…”
„…azt kívántam, hogy a szépúszás sikerüljön, és eljött, és sikerült…”
„…én pedig elmentem onnan és nem rugdosódtam…”
„…én három napig nem veszekedtem…”
„…segítettem építkezni az apukámnak…”
„…a testvéremnek, aki négy éves, nem mondtam, hogy nem adom oda a játékomat, és még azt is megengedtem, hogy felmásszon az ágyamra…”
Mondják, sorolják hosszan a beteljesült kívánságokat, csodákat.
diótörés után
Az óvónénik derűsen mosolyognak. Nem tudják mi történt, de a közös diótörés után három nap béke volt az oviban. Aztán kicsit szégyenlősen elmesélik, hogy hiszem, vagy sem, de teljesült az ő kívánságuk is. Mert hát persze kívánságuk nekik is volt. Ők is betartották a varázs-szabályt. És működik. A csoda megtörtént.”
Így decemberben karácsony előtt felidézve a történetet, arra gondolok, amire akkor karácsony után januárban gondoltam: hogy a csodák azok léteznek.
Talán nem várni -, inkább tenni, hinni kell. Együtt a csodákért, a csodákkal.
