a Rabkoszt című kötetemből
Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke, mint a rosta lika. A gyermekek folyton ettek volna, de nem volt mit. Sírtak-ríttak, ráncigálták az ember kabátját.
– Édesapám, adjon enni, éhesek vagyunk.
Sajnálta őket a szegény ember, s elhatározta, elmegy szerencsét próbálni, hogy be tudja tömni a sok éhes szájat. Amint megy egy erdős helyen, elejébe állt az ördög úgy, mint egy ember, s azt kérdezte tőle:
– Hova mész, te szegény ember?
– Én megyek, hogy egy kis élelmet szerezzek a gyermekeimnek. Hátha megsegít a jószerencse, mert ha nem, éhen vesznek – felelte a szegény ember.
Akkor az ördög azt mondta:
– Egy tapodtat se menj tovább. Adok én neked valamit. Ha okosan használod, gazdag leszel, s nem lesz soha szükség a házadnál. Itt van ez a kicsi dió. Ebben van a szerencséd, amit keresel Ennek az a tulajdonsága, hogy akármit parancsolsz neki, mindjárt meglesz egyszeribe.
– De hát én azért neked mit adjak? Mert ingyen senki sem ad semmit.
– Én nem kérek sokat – felelte az ördög -, csak azt add nekem, amit te nem tudsz a házadnál.
A szegény ember gondolkodott, hogy mi volna az, amit ő nem tud. De semmi nem jutott eszébe, meg arra is gondolt, nincsen neki semmije, ha lenne, tudná, s ezenkívül erősen meg volt szorulva, hát neki ígérte. Akkor az ördög átadta a diót a szegény embernek, s elváltak egymástól.
Hazaérkezett a szegény ember a dióval, s kérdezte a felesége:
– Hát hoztál-e valami ennivalót? Mert éhen halunk már mindnyájan, ha nem.
– Én, hallod-e, semmi ételfélét nem hoztam, hanem hoztam egy ritka diót. Egy ember adta, s az az ember azt mondotta, hogy ennek a diónak akármit parancsoljak, minden éppen úgy lesz.
– S ezt miért adta neked, mert tudom, hogy ingyen csak nem adta! – gyanakodott az asszony
– No, hát kért érte valamit, az má’ igaz. Hogy amit én a házamnál nem tudok, azt adjam neki a dióért. Én gondolkodtam, de semmit se tudtam olyat, oda is ígértem. Hát olyan kevés holmink van, hogy mindenről tudok.
Sírni kezdett a felesége:
– Jaj, te szerencsétlen, mit tettél? Gyermeket várok, még nem mondtam. Most eladtad a gyermekünket. – erre már sírtak mind a ketten, aztán az ember megtörölte a szemét, s mondta:
– Kedves feleségem, ennek most már úgy kell lenni – s parancsol a diónak:
– No, te kicsi dió, az én házam népének velem együtt étel, ital, ruha s minden bőven meglegyen!
Úgy lett minden, jóllaktak, lett ruha, fa, hogy fűtsenek, meg minden, ami kellett. A szegény ember gazda akart lenni, nagyobbra akart terjeszkedni. Lett neki egy szép kőháza, körülötte szép kertek, a mezőn, közel a faluhoz, szép kaszálók s szántóföldek, azonkívül mindenféle marhák, jószágok. Meglett minden, éppen az ő kívánsága szerint. Dolgoztak szépen, gyarapodtak, ahogy tudtak. A gyermek is megszületett, egészséges kicsi lett.
Egyszer egy estefelé jött két öregember, szállást kértek éjszakára. Adott is szállást örömmel s jó vacsorát is mind a két öregnek. Még egy kis bor is jutott nekik.
Vacsora után megmutatta nekik, hol aludjanak. A két öreg meg ezt mondta:
– Te gazda, mi tudjuk ám, hogy az ördög eljön az éjjel elvinni a te legkisebb gyermekedet. Azt is tudjuk, becsapott, bajban voltál, s szorultságból ígérted oda neki. Mi azért jöttünk, hogy az ártatlant megmentsük, hogy ne essen az ördög kezébe. Fogadd meg, amit mondunk neked: mikor lefekszünk, tegyél az asztalra az ablak mellé egy szép nagy, egész kenyeret, hadd legyen az ott az éjjel.
A gazda így is tett, egy aznap sült kenyeret tett az asztalra, aztán mindannyian lefeküdtek, s elaludtak. Éjfélkor az ablak alatt megszólal az ördög:
– Hallod-e, házigazda, tudod, mit ígértél nekem, mikor az erdőben találkoztunk? Add ki most a gyermeket, én azért jöttem.
Ezt a háziak közül senki sem hallotta, de a kenyér rögtön megszólalt az asztalon, s mondta szép hangosan:
– Csak maradj veszteg odakint, várakozzál egy keveset. Tűrj te is, mert én is eleget tűrtem s várakoztam. Engem az elmúlt ősszel elvetettek a földbe, egész télen ott ültem s várakoztam, várakozzál te is. Mikor kitavaszodott, akkor nőni kezdtem lassanként, s vártam, hogy nagyra nőjek, várj te is. Mikor az aratás eljött, horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba kötöttek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Azután szekérre raktak, egy rúddal lenyomtattak, a faluba vittek, s várakoztam, várakozzál te is. Ott asztagba raktak, rám tapodtak, ropogtam bele, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan behánytak a csűrbe, valami összebogozott két darab fával agyba-főbe vertek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan zsákba gyúrtak, malomba vittek, két keringő malomkő közé öntöttek úgy, hogy azok összetörtek, porrá morzsoltak. De el kellett tűrnöm, tűrj te is. Onnan hazavittek, tekenőbe tettek, rám öntöttek valami sós vizet, s az öklükkel két óra hosszat dömöcköltek, gyúrtak, kínoztak engem. Tűrnöm kellett, tűrj te is. S akkor, ami legnagyobb kín a világon, egy behevített, tüzes kemencébe behánytak egy nagy falapáttal, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Ott jól megsütöttek, még meg is égettek, tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnét kitettek, ide behoztak, egy nagy vaskéssel darabokra hasogatnak, ezt is el kell viselnem, tűrnöm kell, tűrj te is. No, látod már, hogy én mennyit tűrtem, szenvedtem s várakoztam, tűrj s szenvedj, s várakozzál te is.
A beszéd végével megszólalt a kakas, s azontúl nem lehet hatalma az emberek között az ördögnek, menni kellett vissza a pokolba. Így maradt meg a gazdának a gyermeke.
A gazda reggel azt se tudta, hogy hálálja meg a két öregnek, amit tett, a kenyérnek meg még a morzsáját is megbecsüli máig is.
A két öreg továbbutazott, az ember meg a felesége ma is boldogan él, a sok gyerek meg mindig jól lakik.
Hát, így volt, mese volt, amit mondtam, igaz volt, s aki nem hiszi, járjon utána.