Amikor mesélek, csodákat látok. Embereket.
Embereket, akik rácsodálkoznak a világra, rácsodálkoznak önmagukra, rácsodálkoznak arra a teljességre, amiben élnek, és amire tükröt tartanak a mesék. Rácsodálkoznak a saját képességeikre, a saját lehetőségeikre. Rácsodálkoznak a saját életükre. Gyermekek és felnőttek. Az előbbiek gátlástalanul és önfeledten. Az utóbbiak szemérmesen és zavartan.
-Lehetséges az, hogy az ember bekopogtat saját magához? – kérdezte egyszer egy mese után egy idős úr tőlem.
-Igen – mondtam a beálló csend után.
-Akkor most ajtót nyitottunk magunknak – mondta.