Szubjektív történelmem régi kenyéradó gazdám, a Bródy Sándor Könyvtár történeteiről szó. Emberekről, eseményekről, emlékekről.
Hogy a múlt jelen legyen.
Karcsika attól a naptól fogva a könyvtárhoz és hozzám tartozott
Vitkóczi Jánosné Edit történeteiből
Edit a felnémeti fiókkönyvtárban eltöltött 22 évéről ma is derűs, szerelmetesen szép hangon beszél. Elpusztíthatatlan érzelmi gravitáció köti hivatásához, nyugdíjasként is ajándéknak, fénylő aranyidőnek tekinti könyvtáros éveit. Része volt Felnémet életének, mindennapjainak, szerették és szerette az olvasóit, bárki is legyen.
Befogadott mindenkit, azzal ajándékozva meg, amire a legnagyobb szüksége volt: figyelemmel és törődéssel.
Karcsika története
Karcsika – a most következő történet nehéz sorsú kis emberkéje – nem volt tősgyökeres felnémeti. Edit – és a könyvtár – nélkül ma egészen bizonyosan nem lenne boldog ember.
” – Csókolom, Editke néni! Úgy-e meg tetszik ismerni?
A kérdés az egri busz-pályaudvaron hangzott el. Magas, ragyogó szemű, kedves fiatal férfi mosolygott rám bajusza alól. Szorongatta a kezemet és noha sok esztendeje nem láttam, azonnal tudtam, ki ő. Karcsika volt.
Nyugdíjazásomig sok-sok olvasóval találkoztam, sok kedves ismerősöm lett, sok barátom, sokan osztották meg velem gondjaikat és örömeiket, gyakran akár életük történetét is. A könyvtár mindenki számára nyitva volt, s bár a könyvtár-használatnak vannak szabályai, volt olyan helyzet, amikor a szabályt „megszegtem”. Ilyenkor a könyvtár-használati szabályt az emberség szabálya írta felül. Így történt ez akkor is, amikor Karcsikát megismertem.
Vidéki család költözött a könyvtár közelébe 5 kisgyerekkel. Az egyik kisfiú egy hideg téli délutánon félve jött be a könyvtárba, kezében egy gyűrött füzettel, hogy tudnék-e segíteni…
Néztem a kicsi, vékonyka fiúcskát – alig volt fiatalabb az én fiamnál – összeszorult a szívem, döbbenten láttam, hogy zokni nélküli lábán csak egy műanyag papucs van … Jeges tél volt.
Karcsika attól a naptól fogva, szinte minden délután a könyvtárban volt, és bár soha nem volt beiratkozott könyvtári tag – ennek okait most nem tisztem elmagyarázni -, a könyvtárhoz és hozzám tartozott. Szorgalmas volt, itt írta a leckéit, olvasgatott és sokat, nagyon – nagyon sokat beszélgettünk.
Egy év után – sokunk kérésére – a gyámhatóság intézkedett…
Nem tudtam elköszönni Karcsikától, az iskolától tudtam meg, hogy egyik napról a másikra elvitték a gyerekeket …
amiért érdemes volt a 22 év
Évek teltek el. Budapestre utaztam a fiamhoz. Az egri pályaudvaron buszra várva valaki finoman megérintette a vállam.
– Csókolom Editke néni, ugye meg tetszik ismerni?
Magas, bajszos fiatalember nézett rám, mosolygott és szorongatta a kezem… Igen, ő volt, Karcsika. Gyorsan mondta és mondta és mondta, hogy belőle jó ember lett, szobafestő, és dolgozik és szereti amit csinál és soha nem felejti a könyvtárat és a sok kedves emléket, a könyveket és engem … és…
A buszon aztán nehéz volt, mert az örömkönnyek nemigen kértek tőlem engedélyt, hogy potyogjanak.
Azt hiszem ez volt az én kitüntetésem, a 22 évi könyvtárosi munkám elismerése…”
