Emberekről fogok mesélni, történeteket fogok elmondani, régi történeteket és régen-volt emberekről. Meggyőződésem, hogy a múlt ismerete muníciót ad a mának, tartást, reményt, inspirációt, vígságot, és a „nem voltál, nem vagy és nem leszel egyedül” érzés segítségét.
Szubjektív történelmem régi kenyéradó gazdám, a Bródy Sándor Könyvtár történeteiről szó.
Hogy a múlt jelen legyen.
története kicsi, sűrített
Közép-európai történelem
HILDE NÉNI özv. Dr. Borhy Istvánné
Nélküle szürkébb, szegényebb lenne életem filmje
Hilde néni ruhatáros volt.
1972 és 1992 között elképzelhetetlen volt nélküle nyitni és nélküle zárni a gyerekkönyvtárat. 85 évesen ment nyugdíjba, a húsz év alatt nem öregedett, nem lassult le, és soha, egyetlen pillanatra sem csappant meg kíváncsisága a világ dolgai iránt.
Nélküle szürkébb, szegényebb lenne életem filmje. Hiányozna belőle a Hilde néniből áradó életigenlés elképesztő ereje, ami ránk is át-átragadt; hiányozna a derű, ami együttléteinket, beszélgetéseinket körül lengte.
Hiányoznának váratlanul kirobbanó nevetéseink, amivel nap, mint nap megajándékozott – köszönhetően az ő sajátos világlátásának és magyar nyelv használatának. És határozottan hiányozna némi fatalista malícia, mely szerint „bármi megtörténhet veled bármikor”.
Szerettük.
Életének történetét lánya, Borhy Ildikó – évtizedeken át közvetlen munkatársam – mesélte el nekem. A történet sűrített kis Közép-európai történelem.
Hilde néni nem véletlenül Hilde és nem Hilda, ahogy néha kijavítanak, amikor emlegetem. Hildegard Mayer néven, 1907-ben született Stájerországban, az osztrák-magyar monarchiában. Akkor még Ferenc Jóska uralkodott, megrendíthetetlennek és örökkévalónak tűnt a monarchia és béke volt. Két bátyja és két öccse között cseperedett fel meglehetősen határozott, önálló fiatal nővé. A grazi óvónőképző elvégzése után Magyarországra jött, nevelőnőnek. Annak a Lázár Károly[1] testőrparancsnoknak a kisfiát tanította német nyelvre, aki később megakadályozta, hogy a németek behatoljanak a budai várba, és Budapest karhatalmi parancsnokaként megakadályozta a fővárosi zsidóság elhurcolását.
Hildegard Mayer később Egerfarmosra került, Oláh Gyula helyi földbirtokos családjához 5 gyermek mellé német nevelőnőnek. Itt ismerte meg későbbi férjét, Dr. Borhy István jegyzőt, aki a legenda szerint tízszer kérte meg a kezét, mire igent mondott. Amikor 1939-ben összeházasodtak, az akkori vélemény szerint ő már öreglánynak számított. Ha később bárki megkérdezte:
– Hilde néni, nem érzi úgy, hogy sok mindent elveszített, amiért ilyen későn ment férjhez? – ő nevetve válaszolta tört magyarságával.
– Mit fesztettem, mit fesztettem? Még néty tyereket, aszt fesztettem!
Mert a magyar nyelvet sohasem tanulta meg tökéletesen. Elbűvölő tökéletlenséggel használta, könnyedén, hanyagul és derűs nyugalommal.
A háború után férjét osztályidegennek nyilvánították, Kistarcsára vitték, apósát kuláklistára tették, otthonukat elvették, s a négy gyerekkel – három fiú, egy lány – egy apró, szoba-konyhás házba költöztették a családot. Életük egyszerre volt tele mérhetetlen nehézségekkel, gonddal, bajjal, ugyanakkor jóakarattal, emberséggel, segítő szándékkal Farmoson. Tele volt lehetetlen történetekkel, elképzelhetetlennek tűnő, szürreális – mégis valóságos – kalandokkal. Csak egy álljon itt érdekességnek:
1951-ben rokonuk, Lőcsei Géza volt az egyik szökött recski rab. Házukat azonnal lezárta az ÁVÓ, gondolván, hogy a szökevény első útja esetleg ide vezet. Így hát bárki, aki betette a lábát a kapun, az többet el nem hagyhatta a házat. Márpedig faluhelyen – különösen akkoriban – szükségszerűen meglehetősen élénk társasági életet éltek az emberek, hiszen a kölcsönös segítségnyújtás volt a létezés alapja. Jött az egyik szomszéd egy kis sóskát kérni -, maradt; jött a másik szomszéd visszahozni a kapát -, maradt; jött Oros János, hogy a kaszát elkérje -, maradt; egy rokon érkezett segítségül, egy rég megbeszélt munkához -, maradt; – és így tovább, hamarosan a fél falu ott dekkolt a házban, nem tudva miért, s nem tudva meddig.
65 évesen hivatalos munkaviszonnyal
1961-ben Egerbe költöztek albérletbe. A gyerekek szorgalmasak és eredményesek voltak az iskolában, azonban származásuk miatt – ami megbélyegezte őket -, a fiúk nem tanulhattak tovább gimnáziumban. Ildikót, aki a legkisebb gyerek volt a négy közül, szintén nem vették fel. Ha akkor Dr. Borhy István minden büszkeségét, makacsságát félretéve nem kért volna protekciót lányának, akkor ez a lány soha nem lett volna gyerekkönyvtáros, én pedig sose ismertem volna meg Hilde nénit. De kért, és azonnal, első szóra kapott is földijétől – ahogy Ildikó emlegeti: Bóta Berci bácsitól -, aki a pártbizottságon dolgozott. Aztán a gimnázium elvégzése után Ildikó könyvtáros lett, ugyan némi vargabetűvel, s vágya is teljesült: tanulhatott tovább.
A gyerekkönyvtár akkoriban még a Megyei Művelődési Központ földszintjén működött, mert már akkor sem volt helye az amúgy is szűkös Megyei Könyvtárban. 1972-ben került át az újonnan, és erre a célra épült úttörőházba az addiginál nagyobb alapterületre. Eredetileg nem volt az épület funkciói közé betervezve, de végül okos, több irányból érkező közös akarat jól döntött az áthelyezés mellett. Itt szükség volt ruhatárosra, s ezért volt mód arra, hogy 65 évesen hivatalos munkaviszonnyal munkába álljon Hilde néni.
két apró történet a sok ezerből
69 éves volt, amikor megismertem. Apró, kicsit gömbölyded, fürge öregasszony volt, ősz haját gondosan rendezve hajháló alá simította, mérhetetlenül vastag „szódásüveg” szemüvege alól kíváncsian fürkészte a világot. Eleinte értetlenül álltam tört magyarsága előtt, valójában néha nem is értettem. Ő is gyanakvóan figyelt, aztán elfogadott, megszeretett, összebarátkoztunk, és rengeteget beszélgettünk. Ha elkapott a rosszkedv, ha nyomorultul éreztem magam, vigasztalt.
– Kislanyooom! Ne letyél te elkeseretve! Aki ilyen tehénséges, az sose letyen elkeseretve! – mondta végtelen jóakarattal. A lánya lecsapott rá.
– De anyu! Nem jól mondod, nem tehénséges, hanem tehetséges!
Hilde néni felpillantott vastag szemüvege mögül, és utánozhatatlan könnyedséggel legyintett.
– Tehénséges – tehetséges! Nem mindegy?
Máskor némi vitába bonyolódtunk valamiféle evangéliumi szakasz kapcsán, előkerestem és felolvastam, mi áll a bibliában – történetesen én emlékeztem jól. Rám nézett, és őszinte elismeréssel azt mondta.
– Hoty teneked kislányom mennyi eszed fan!
– Jaj, Hilde néni, de odaadnám a felét egy kis pénzért! – sóhajtottam, mivel a könyvtárosok akkoriban (is) fölöttébb alul voltak fizetve. Hilde néni megrovóan mért végig, s mélyen fölháborodva leckéztetett.
– Minek? Minek adnád oda! Akkor hűlye is lennél, meg szegény!
Nem vitatkoztam, igaza volt.
megérteni valamit
Folyton futott. Felemelt fejjel, büszke tartással, maga elé nem nézve. Ha gödör volt, belegyalogolt, elvégre az reggel még nem volt ott; ha német szót hallott, megszólított bárkit, legyen az egyszerű osztrák turista, vagy maga Habsburg Ottó személyesen; a gyerekeknek télen be kellett gombolni a kabátot, hogy meg ne fázzanak, a hátitáskát fel kellett venni, mert vigyázni kell a gerincre; elsőként olvasta el az újságot, és kommentált bármit; nagyemberek kiskoráról mesélt „ej, pedig de rossz tyerek volt, sose fogadott szót, alig bírtam leszedni a cseresznyefáról”; fiatal lányokat dicsért őszinte elismeréssel „jaj, de szép, éppen olyan, mint X grófnő”. És közben loholt nyomában a történelem, élet és halál, de mindenekelőtt és mindenekfelett a jóakarat és a szándék, megérteni valamit ebből a féktelenül ezerfelé futó időből, amiben élnie kellett.
Igen. Nélküle szürkébb, szegényebb lenne életem filmje. Hiányozna a Hildegard Mayerből áradó életigenlés elképesztő ereje, hiányoznának az ő sajátos világlátásából és tört magyarságának elbűvölő nyelvi humorából fakadó – ma is – ki-kibuggyanó nevetéseink.
És határozottan hiányozna az a némileg fatalista malícia, mely szerint „bármi megtörténhet veled bármikor”.
[1] Vitéz csíktaplóczai Lázár Károly (1890. okt.20. – 1968.április 7.) altábornagy, előbb a lovas, majd a gyalogos testőrség parancsnoka.