Szubjektív történelmem régi kenyéradó gazdám, a Bródy Sándor Könyvtár történeteiről szó. Emberekről, eseményekről, emlékekről.
Hogy a múlt jelen legyen.
GYORS MOZDULATTAL ELŐRÁNTOTT EGY DÍSZES NYELŰ KÉST
VITKÓCZI JÁNOSNÉ EDITKE TÖRTÉNETEIBŐL
Felnémetről röviden
Eger Felnémet nevű városrésze 1960-ig önálló közigazgatású község volt. Nevét a II. Géza alatt betelepülő német-flamand telepesekről kapta. A hányatott sorsú falut hol a török dúlta, hol a pestis tizedelte lakosságát, mégis az idevalósi „őslakosok” erős identitással rendelkeznek. A városi legenda gyakran idézgeti egy felnémeti öreg gazda mondását, mely szerint „Jól jártak a felsőtárkányiak azzal, hogy Egert Felnémethez csatolták, mert közelebb kerültek a városhoz.”
Ennek az összetartozó közösségnek volt könyvtárosa az itteni fiókkönyvtárban 1996-tól 22 éven át Vitkóczi Jánosné Editke.
EDIT
Edit az első volt, aki megkeresett és támogatásáról biztosított könyvtári szubjektív történelmem létrehozásában.Kértem, pár sorban írjon magáról, hogy azok is megismerjék, akiknek nem adatott meg együtt dolgozni vele. Íme:
„Sokat olvasó, könyvtárba járó kislányként, szentély volt nekem a könyvtár. Úgy éreztem itt dolgozni csodálatos lehet, a sok-sok könyv és a könyvek között csendesen böngésző olvasók között. Később – már könyvtárosként – biztosan tudtam, és ma is ezt vallom: számomra ez hivatás és szerelem. Nemcsak az irodalom, nemcsak az olvasás szeretete miatt, hanem az emberek, a közösségi élet megélése miatt is. 22 évig vezettem a Bródy S. Könyvtár Felnémeti fiókkönyvtárát.
Dolgoztam nehéz, könyvtárhoz méltatlan körülmények között: hordtam a szenet, a fát, hamuztam a kivénhedt, egy-szem vaskályhát, begyújtottam, fűtöttem, igyekeztem elfogadható hőmérsékletet teremteni a nehezen kifűthető, rosszul szigetelt, elavult épületben. Aztán elmondhatatlan örömömre megadatott, hogy a felújított, modern könyvtár is otthonom legyen pár évig. Minden nehézség ellenére mégis szeretettel emlékszem a legnehezebb időkre is, hiszen a vaskályhás könyvtárépületben születtek meg az első közösségformáló rendezvények, a helytörténeti fotó és népviseleti kiállítások, a szüreti napok, a gyerekek és a nyugdíjas olvasók változatos programjai. Sikerként éltem meg, hogy az olvasók száma nőtt, a könyvtár pedig egyre inkább közösségi térré vált.
Szeretettel emlékszem erre a 22 évre, úgy érzem teljes volt és egy szép ívet zárt be: a nehéz indulástól a többszörös búcsúig, hiszen a kollégák és a helyiek – iskolások, nyugdíjasok – mind-mind külön kis rendezvényen búcsúztak tőlem.„
a zsúfolt régi könyvtárbelső 
a megújult könyvtár boldog birtokosai
… forgatási helyszín lehetett volna egy valamire való krimi számára is.
Egy könyvtárosnak nemegyszer páratlan lélekjelenlétről kell tanúbizonyságot tennie. Ha valaha egyszer kiadnának egy sorozatot, ami a könyvtárosokkal megesett furábbnál furább történeteket gyűjtené össze, bizonyára az egyenlítőt körbeérnék az egymás mellé rakott kötetek.
EDIT TÖRTÉNETEIBŐL
krimi a könyvtárban
„A 2000-es évek elején még felújításra várt a felnémeti fiókkönyvtár. Ekkoriban minden különösebb előkészület nélkül pazar forgatási helyszín lehetett volna egy valamire való krimi számára is. A belső terek – különösen télen – sötétek és hidegek voltak. Az utcai világítás mérhetetlenül gyenge volt, alig-alig lehetett valamit látni, s télen már 4 órakor teljes sötétségbe borult a környék. A bejárat előtt lévő, nagyra nőtt tujasor csak erősítette ezt a hitchcocki-filmes hangulatot.
Alkalmazkodni kellett az évszakhoz, így hát telente délutánonként csak 5 óráig volt nyitva a könyvtár. Történetem idején, egy karácsony előtti délutánon, úgy háromnegyed öt körül járhatott, az olvasók már elmentek, én egyedül voltam és zárásra készülődtem. Hirtelen nyílt az ajtó, s egy ismeretlen férfi lépett be. Jó könyvtárosként a szokásos módon fogadtam, kérdeztem miben segíthetek -, de … De zavartnak látszott, és ahogy óvatosan körbenézett, gyanakvóan fürkészni kezdte a teret, én bizony be kell vallanom, hogy egy kicsit kezdtem félni… Na, jó, nem kicsit, mert az érzést csak erősítette a férfi sötét szemüvege, szorosan begombolt kabátja és a kezében szorongatott aktatáska. A férfi megkérdezte van-e még itt valaki. Mielőtt válaszolni tudtam volna, asztalomra csapta az aktatáskát, villámgyorsan kinyitotta és gyors mozdulattal előrántott egy díszes nyelű kést…
Megrémültem! Itt a vég… Szemem előtt láttam Agatha Christie krimijét, a „Gyilkosság a könyvtárszobában”-t, és vad jelenetek viharzottak bennem –, amikor a férfi a kést még mindig a kezében tartva, fojtott hangon és rendkívül udvariasan figyelmembe ajánlotta a kivételes vásárlási lehetőséget: „csak nekem” és „csak most” és „csak egyszeri lehetőségként” ez a gyönyörű kés a csodás díszes nyelével együtt potom 4000 Ft-ért az enyém lehet…és ha visszautasítom… soha vissza nem tér az alkalom.
Kérem szépen! – én soha olyan bátor nem voltam még, mint akkor. Köszöntem a lehetőséget -, de elálltam a vásárlástól. Remegő kézzel zártam be a könyvtárat a távozása után…„
