Szubjektív történelmem régi kenyéradó gazdám, a Bródy Sándor Könyvtár történeteiről szó. Emberekről, eseményekről, emlékekről.
Hogy a múlt jelen legyen.
Mert mi mindent meg tudunk csinálni.
Különösen azt, ami nehéz.
Az nekünk könnyű…
NEHÉZ ÜGY
Előhang a történethez
Minden alkalommal az tudott igazán inspirálni, elbűvölni a munkámban, ha kapcsolódni tudtunk egymáshoz és képesek voltunk együtt megtalálni a módot a világ élmény-teljes befogadására. Ebben a történetben ez megtörtént.
Mindig ingerlően izgalmas és fantasztikusan érdekes számukra,
ha egy gyerektől felnőtt kér nehezet.
Első osztályosok érkeznek, mese, zene, játék vár rájuk s aztán jöhet a könyvek közötti barangolás és a kölcsönzés. A meséhez zene is tartozik, a zenehallgatáshoz csend, a csendidézéshez játék.
A játékot elcsendesedési gyakorlattal kezdjük. Nem mindegy, hogyan készítem elő hancúrozó kölyökrókák, kalandor medvebocsok, csivitelő fecskefiókák, kergetőző kismacskák, birkózó kölyökkutyák társaságában. Nem gyújthatok gyertyát, nem hívhatom őket belső meditációra, nem okostojáskodhatok nekik, hogy:
– Helóka, akkor most lenyugtatjuk magunkat, megérkezünk a jelenbe és a testünkbe, baromira nagyon elhallgatunk, ésakkordejólessznekünk.
Nem. A megoldás megbízhatóbb és mindenképpen egyszerűbb. Annyit mondok csupán, hogy
– most iszonyú nehezet fogok kérni tőletek!
Felcsillan a szemük. Mindig ingerlően izgalmas és fantasztikusan érdekes számukra, ha egy gyerektől felnőtt kér nehezet. Különösképpen, ha ezt a felnőtt is tudja. Mármint azt, hogy nehezet kér. Röpködnek az ötletek.
– Meg kell emelni tíz könyvet.
Tagadóan rázom a fejemet:
– Nem, annál nehezebbet.
– 1000 könyvet!
– Nem, még annál is sokkal nehezebbet!
– Futni kell százmilliót.
– Nem, nem! Ennél is nehezebbet kérek!
– Fel kell ugrani a holdig!
– Ó, dehogy! Nem vagyunk kispályásak, sokkal nehezebb amit kérek.
Fantáziájuk elszabadul, záporoznak rám az egyre merészebb ötletek. Ragyogó arcú, kacagó fiúcska komolyra vált, elmélyített hangján süvít felém a ménkű:
– Haláááááááááááál!
Rezzenetlenül nemet intek, a legénykében tovább pörög kérdés, hogy mi lehet a megoldás.
Már üvöltenek mindannyian, az izgalom a tetőfokára hág, végül nem bírják tovább és követelőzve rikkantják:
– Szabad a gazda! Mondd meg!
Várok, hátha van még kigondolt, de ki nem mondott ötlet. A gyerekek is hallgatnak, csak az izgatott szuszogás hallatszik. Előrukkolok a kéréssel:
– Csöndben kell lenni!
Sóhaj.
– Az tényleg nagyon nehéz! Nagyon! – felvetik a fejüket – de mi megcsináljuk.
És így történik. Csönd van, behunyt szemek, áradó zene, ringanak a hangokon.
Hát, kérem! Ez így egészen más. Ha tudják a felnőttek, hogy ez nekünk hétéveseknek nehéz, akkor megcsináljuk.
Mert mi mindent meg tudunk csinálni.
Különösen azt, ami nehéz. Az nekünk könnyű…
