Ültem a gangon, a simára sárazott sárga földön. Sütött a nap, az eperfa termése potyogott a földre, mohó kacsák falták. Egyik – másik néha megállt előttem, rám hápogott, okos kacsaszemével figyelmesen nézett, aztán ment nyeldekelni. A darált kukoricát kevergettem el az apróra vágott csalánnal, az illata ínycsiklandó volt, néha megkívántam, és titokban megkóstoltam. Fura, friss íze volt és nyárszaga.
A kapu kinyílt, beviharzott két fiú, az unokatestvéreim. Harsányak voltak, magabiztosak, pestiek és tele öntudattal. A nagyobbik megállt. Laza mozdulattal egy könyvet dobott elém a földre, szétrebbentek ijedtükben a kacsák.
– Nesze – mondta – mesekönyv, dedósoknak – nevetett, és már szaladtak is öccsével a kertbe, az annyjuk mérgelődve rakta le a bőröndöket, a ház összeszaladt és örvendezett.
Ültem a gangon. Ölemben a könyv, vastag, papírkötésű könyv. Valaki összefirkálta a borítóján levő kövér embert és a medvét. Magyar parasztmesék – böngésztem ki a címét.
Olvastam. A kacsák megálltak előttem, bizalmasan méregettek, aztán csacsogva csócsálták fel a csalános darát. Később elégedetten mentek az itatóhoz, szürcsölték a vizet, majd békésen igazgatták tollukat, a földre telepedtek, kitárgyalták a világot, megoldották minden gondját, és félig elszenderedve vártak valamiféle csodára. A csoda órák múlva meg is történt, amikor magamra eszmélve végre kimentem velük a rétre, és ők belevethették magukat a libaúsztató kincseket ígérő vizébe.
Ma sem tudom hogyan, és miért keveredett velem egyidős unokaöcsém kezébe a könyv, miért hozta el, és miért dobta elém – nekem úgy tűnt – nagyvonalú gesztussal. A Magyar parasztmeséket Ortutay Gyula és Katona Imre jegyezte, a Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki 1951-ben, papírja vastag, kemény, a könyv mégis szokatlanul könnyű.
Felnőtt fejjel értem már, hogy nem nyolc éves gyereknek szánták. Én annyi voltam akkor, de hol érdekli a nyolc éves embert, hogy mit szánnak neki. Ő a világot szánja magának. Azt habzsolja, ami elé kerül.
Olvastam.
Más volt, mint a többi mesekönyvem. Más, mint a Grimm mesék, más, mint a Benedek Elek könyvek, és soha, senki nem olvasott belőle nekem semmit, nem is engedtem volna, eldugtam mindenki elől, de mindig, mindenhová hurcoltam magammal.
Égigérő fa. Izgalmas a cím, izgalmas a mese és izgalmas volt kitalálni, hogy a jónéhány hiányos oldalon mi történhetett. Mert ott ketté voltak tépve a lapok. Átlósan. Később, valahol egészen hátul a könyvben felfedeztem, hogy a mesét egy nagyon-nagyon öreg halász mesélte el. Onnan tudtam, hogy nagyon öreg, mert oda volt írva: a halász negyvennyolc éves. Sokáig tartott, mire kiszámoltam, én mikor leszek negyvennyolc éves, de aztán akkor ez már nem is számított, mert tudtam, hogy akkorra már úgyis vége lesz a világnak. Nagyanyám ellentmondást nem tűrő tekintéllyel verte belénk komor jóslatát, mely szerint „ezeret írunk, de ezreket nem„. Állítása szerint a Bibliából olvasta ki, így hát a verdikt megfellebbezhetetlen volt.
Újra és újra visszatértem az Égigérőhöz. Nem gondolkodtam rajta. Legalábbis megfogalmazott gondolatokkal nem. Akkoriban van volt minden.
Egyszer később találtam egy másik Égigérőt. Benedek Elek mesekönyvében bukkant fel. Nem tetszett. Idegen volt, mentem vissza a tépett meséhez. Ott voltam otthon.
Évtizedekkel később kezdtem el úgy töprengeni a történeten, hogy ezt a töprengést megpróbáljam megfogalmazni. Akkor már ki tudja hányadszor olvastam újra.
Több, mint másfél órába telt, amikor egyszer végre elmondtam. Magamtól eszembe nem jutott volna elmesélni. Kértek rá. Aki kért, a Benedek Elek mesére számított, nem arra amit hallott.
Sem én, sem azok, akik hallgatták, nem vették észre az idő múlását.
A mese után nagy lett a csönd és szokatlanul sokáig tartott. A tizenhat, tizenhét éves kamaszok – növendék felnőttek – moccanatlan ültek maguk elé bámulva, s csak jóval később, a megszületett zománcképek után sejtettem, hol jártak.
Egy madár repült be a tetőtéri ablakon.
Kicsit röpködött ide – oda, aztán segítség nélkül kitalált a szabadba.
Akkor is épp olyan volt a nyár, mint ötven évvel azelőtt azon a gangos, epres, daraszagú nyári napon.
