Levelet kaptam. Szűkszavú, rövid híradást egy asszonytól, asszonyokról. Arról, hogy hogyan keresték egy mese segítségével kenyai özvegyasszonyok az utat az életre valósághoz maguknak és gyermekeiknek.
A tömör történet kibomlott bennem. Teret és időt átlépve kapcsolt össze emberekkel, kultúrákkal, sorsokkal. A verbalitáson túlra vitt, nagyon messzire és mélyre. Oda, ahol nincsenek szavak, mondatok, oda ahol összekapaszkodik minden emberi tudás, tapasztalat, gondolat.
Különösek az utazásaink. Én így, egy történet hátán jutottam egy általam sose hallott szigetre, egy könyv vitt, egy mese repített, egy e’mail indított.
Bálint Ágnes biblioterapeuta (Tiszántúli Református Egyházkerületi Nagykönyvtár és Teológiai Szakkönyvtár) Kenyában dolgozott, a Ruginga szigeten. Tisztelet neki érte. Levelének részletét, s az általa készített fotókat engedélyével tettem közzé.
“Azért köszönetképpen két fényképet küldök neked. A kenyai özvegyasszonyok főzik a kőlevest mindkettőn — az egyiken aláhajol a hölgy, éleszteni a képzeletbeli tüzet, a másikon már olyan súlyos az edény, hogy ketten emelik. Természetesen a könyved inspirált. A közösség receptjét próbáltuk összehozni mindkét alkalommal, miután dramatikus játékban a mesét átéltük. Azért volt ez fontos, mert nagyon várják kívülről a segítséget, de közben láttuk, látjuk, hogy ha belülről nem épülnek meg, akkor a segítség nem hatékony. Sem a világ gazdagabb fele, sem saját kormányuk nem tudja megoldani a súlyos hátrányos helyzetüket. Az özvegyek egyébként a törzsi berendezkedés szerint soha többet nem mehetnek férjhez, egyedül kell boldogulniuk a sok gyerekükkel. Hát megpróbálnak együtt boldogulni.“
Az özvegyek önsegítő csoportokat hoztak létre. Megpróbálnak valahogy talpon maradni. Megpróbálnak valahogy boldogulni. Megpróbálnak valahogy boldogok lenni. Életre valóak.
“A mi kövünk a börtön. Na, hogy annak mekkora fazék kell?!” – mondták a fogvatartott asszonyok, amikor a Kőlevest meséltem nekik. Ezeknek a kenyai nőknek itt irdatlan nagy kő jutott. Milyen az ő levesük íze? Szeretném hinni, hogy van íze a levesüknek. A mozdulataikban ott az erő, a kitartás és – nekem mindenképpen láthatóan – valamiféle játékos, elszánt derű.
A Rabkoszt kötetből mégsem a Kőleves meséhez kapcsolódó foglalkozás leírását választottam, hanem egy életreceptet. Talán azért, mert forog bennem a kérdés: milyen lehet az asszonyok közösség-receptje. Hogyan rakták össze a meséből? Mit üzent nekik a történet?
És mi? Milyen receptet állítanánk össze a mese segítségével magunkról, közösségeinkről vagy arról, ami éppen most nagyon fontos?
Életkalács
A „Mese a kövér kalácsról” adott először alkalmat arra, hogy egyfajta életreceptet készítsünk a csoporttal. [börtön mesecsoportja]
Azzal kezdtük, hogy ki, hogyan süt kalácsot, melyik kalács a kedvence, mit szeretnek leginkább családtagjaik. Élénk, derűs hangulatú beszélgetés kezdődött, még azok is gyorsan bekapcsolódtak, akik többnyire félrehúzódva a szótlanságba, csupán csendes szemlélőként szoktak részt venni a közös munkában. Hamar tisztáztuk, hogy most kizárólag kelt tésztából készült ételről beszélünk. A hozzávalók összegyűjtése volt az első lépés, s ahogy szedegették össze, úgy került egyre kézzel foghatóbb közelségbe számukra a kinti világ. Némelyik asszonynak nagyon komoly fejtörést igényelt ez a mégoly könnyűnek tűnő játék is. Tompa kis félmondatok bukdácsoltak belőlük, s én azt gondolom, ez félszeg tompaság bizonnyal a gyötrő gondolatok elleni belső védekezés.
Megvolt minden, ami kellett egy jó kalácshoz, most jött a neheze. A játék kezdetekor nem gondoltam, hogy ez az lesz. Az arányokat kellett megtalálni. Miből mennyi kell, s mindemellett át kellett gondolni, s elmondani a hozzávalók ”szerepét” a tésztában. Nem a szokásos „én tudom jól” vita alakult ki, hanem inkább figyelemmel teljes beszélgetés.
A hozzávalók sorrendje a következő lett, mennyiséget tekintve csökkenő sorrendben:
liszt – tej – vaj(zsíradék) – cukor – tojás – élesztő – só
Gyors, asszociációs játékot játszottunk, az „odadobott” (tekintettel és kézjellel dobott) szóra kellett azonnal és gondolkodás nélkül szavakat mondani. Ezt mindig szeretik, hiszen hangsúlyozottan „gondolkodás nélkül” kell visszadobni nekem a szavakat. Élénkek, lendületesek és frissek lesznek tőle, legalábbis a többség. Az odapattintott szavak közé gondosan elrejtettem a kalács-hozzávalókat, de szerepeltek közöttük a kalács-sütéssel kapcsolatos szavak is:
liszt –tej –kemence – tűz – masina – só – teknő – dagasztás – tojás – éhség – illat – élesztő …
Ráhangolásnak szántam a következő feladathoz, s nem is csalatkoztam.
Három csoportot alakítottunk, akkor már feszült kíváncsisággal kacarásztak:
– No, most jön a meglepetés, Margó néni mindig kitalál valamit!
– Képzeljék el, hogy az életünk egy szép, nagy, kövér kalács. Rakjuk össze, mi kell ahhoz, hogy életünk ilyen illatos, pirosra sült, gömbölyű és jóízű kalács legyen.
Azt kértem, a csoportok szedjék össze az életkalácshoz a hozzávalókat, emlékezzenek vissza az arányokra, s arra is, mi mit tesz a tésztánkkal. Gyűjtsék össze ki, mit javasol, majd egyezzenek meg valamennyien abban, hogy mit fogadnak el közös csoportkalácsnak? Élénk beszélgetés, együttműködés alakult ki azonnal a csoporttagok között.
Az eredmény pedig nagyon érdekes lett. Íme a három csoport életkalácsának hozzávalói:
– liszt: merészség – őszinteség – bizalom
– tej: türelem – erő – békesség
– vaj: kompromisszumkészség – megértés – várakozás
– cukor: álmodozás – barátság – remény
– tojás: összetartozás – melegség – keménység és lágyság
– élesztő: szeretet – barátság – jó hangulat
– só: fájdalom – keserűség – üresség
Leginkább a só lepett meg, az, hogy ide mindhárom csoport csupa nehéz, fájdalmas szót rakott.
– Tudja, Margó néni, a só hozza ki az ízét mindennek. Aki nem volt boldogtalan, akinek nem volt soha baja, de úgy igazán, az nem tudja mi az öröm, mi a jó, az nem értékeli a jódolgát – fogalmazták meg gondolataikat.
Nagyon határozottan képviselte minden egyes kiscsoport a saját álláspontját. Nem hangoskodás, hanem érvek szerepeltek fegyvertárukban a vita során. Gyakran elgondolkodtak egymás érvein, s igazat is adtak egymásnak. Kíváncsi voltam, meg tudnak-e egyezni egy nagy, közös mesecsoport-kalácsban? Csönd lett, tanácstalanul néztek egymásra. Feloldoztam őket kérésem teljesítése alól, s inkább azt kérdeztem:
– … és a kemence, amiben kisül ez a kalács?
A válasz olyan egyöntetű volt, olyan egyszerre csúszott ki a szájukon, hogy őszintén meglepődtem.
– Hát én vagyok! Én, meg a családom.
Ez az életkalács receptjének dióhéjban összefoglalt története.
Kiegészítés:
Hasonló, de sokkal sűrítettebb játékunk a kenyér játék, amit időről időre előveszek. Kenyeres mesékhez – mint a Kicsi dió vagy a Legfinomabb falat – kiváló, de jól használható más mesékhez is, ha azt akarjuk röviden és tömören megfogalmazni, hogy mi kell az élethez, mi az, ami elengedhetetlenül fontos?
…
Nézzük csak meg, mi kell a kenyérsütéshez?
Liszt, víz, só és kovász.
Ennyi, nem sok. Vajon melyik mit jelképez? Ezt a kérdést nem szoktam feltenni, mégis – magazinműveltség? közbeszéd? valóban működő közös tudás? – valami miatt mindig előkerül.
Mi lehet életünkben a liszt, a víz, a só?
És a kovász? Erről tudják a legkevesebbet. Az élesztő még csak-csak, de a kovász többnyire ismeretlen fogalom. Mesélem, régen a megkelt kenyérből leszakítottak egy darabot, megszárították, porrá törték s eltették a következő kenyérhez, s akkor abból a következőhöz és így tovább. Azzal „indították” az új kenyeret. Lassan mindenki megérti a kovász, a morzsotka jelentőségét, rácsodálkozik a történetre: minden kenyérben benne volt az összes előző kenyér, az összes asszony verejtéke, munkája, akik dagasztották – sütötték a kenyeret, az összes búzavető, arató férfi, az összes molnár kitartása, tudása, a kasza pendülése, a malom dohogása.
Erre bizony – mármint hogy mi is az ő életüknek kovásza -, vissza-visszatérnek később is.
Játékos kedvű olvasóim is tegyenek egy próbát.
Olvassák el a mesét – a Kicsi diót –, aztán lépésről lépésre gondolják végig a kenyér életét és rakják össze életük kenyerét.
Mindenekelőtt azért a „dagasztás – sütés” előtt még ki-ki nézze meg, mi az az átformáló erő, mi az a kívülről hozzá adott elevenség, ami megindítja, életre kelti életének mindennapi kenyerét! Mi is az ő életének kovásza?