Mikor első nekifutásra leírtam a címet, a szóból kimaradt a „V” betű. Fel se tűnt. Később, amikor végre észrevettem – mert valami mégiscsak fura volt -, kóstolgatni kezdtem a szót: „életíz – ÉLETÍZ” – és jólesett ez a szó.
Hm, az élet íze. A víz.
A Bükk hegység tele van varázslattal, titkokkal, felkutatásra váró rejtélyekkel, felfedezetlen csodákkal. Nem Mihályra és Gallérra, a bükki erdőkben kóborló medvékre, nem az olykor-olykor a turisták szeme előtt is felbukkanó farkasokra gondolok. Még csak nem is a szépségesen szép rigópohár, ismertebb nevén Boldogasszony papucsa (ritka orchidea-faj) szigorúan védett, titkos lelőhelyére, sem pedig a mára nyoma-sem-maradt Hór völgyi üveggyárra vagy a gyár aprócska, csupán a hegyoldali-temetőben megőrzött falujának valaha volt embereire. És most – kivételesen – még csak nem is titokzatos tündérregékre gondolok, melyekről 1878. – ban a Miskolc c. lap egyik tárcájában így ír a szerző: „… ahol a Szinva folyik, az út bal oldalában sötét barlangok tátongnak, a honnan a hűs szellő a méhökben zúgó vizek örök moraját s borzalmas tündérregék meséjét hordozza szét.”[1] Pedig meg kell mondanom, sokért nem adnám, ha egyszer e borzalmas tündérregék valamelyik meséjét fülembe suttogná egy-egy csintalan barlangi szellő.
A Bükk hegység legnagyobb rejtelmeinek hordozói a bükki vizek. A folyton fecsegő csermelyek, a hangoskodó, vagy suttogó források, a felbukkanó, s váratlanul eltűnő patakok, az évmilliókkal ezelőtt itt hullámzó tengerek. Sokat tudunk vizeinkről, és még többet nem tudunk.
Ez a kis füzet nem törekszik teljességre. Afféle „degusztációs” választék egy hatalmas, láthatatlan asztalról, ami a legkopárabb, legsivárabb, unalmas hétköznapon is ünnepi menüt tálal nekünk, felkínálva az élet ízeit.
KARSZTMŰVÉSZET ... igazi természetművészet
A Bükk hegységet bebarangolva egy különlegesen változatos, gyönyörűséges karszvidéket járhatunk be, amelynek minden porcikája vizekről mesél, s minden felszíni, és föld alatti formája az idő és a vizek áramlásának látható megtestesülése. Valaha tenger hullámzott itt, s ma is gyakran találni évmilliókból kikukucskáló csigák és más tengeri állatok maradványait. A hegyek nagyobb része tengeri üledékes kőzet, ám nem ritkaság a gyakori tűzhányó-tevékenység nyomainak megkövült emléke. Ezek – mivel a vulkánok is tenger alattiak voltak -, a tengervíz, az izzó láva, s más vulkanikus gőzök-gázok-olvadékok találkozásának eredményei.
A tengerek jöttek-mentek az idők során, rendületlenül dolgoztak hegyeinken, s aztán – a mi emberi fogalmaink szerint: végleg – visszavonulva átadták a terepet utódaiknak. Az utódok folytatták a hatásos formatervező munkát. Ez ám az igazi természetművészet.
Némi tudományos magyarázat a tárgyilagosság kedvéért: az évmilliókkal ezelőtt kezdődött karsztosodás napjainkban is intenzíven folyik, a karsztosodáshoz pedig jól oldódó, szilárd kőzet kell, és elengedhetetlen feltétel hozzá a víz.
Szorgalmas, vagy mondhatjuk munkaalkoholista művészeink minimalista és monumentális alkotásokkal egyaránt meglepnek bennünket felszínen és mélyben egyaránt. Ha valaki végigmegy az óriások asztalán: a Bükk-fennsíkon, láthatja ez alkotások némelyikét: varázslatos és hatalmas töbrök sora mellett halad. A Nagymező peremén a Nagytöbör a szerencséseknek különös csodát kínál alkalmanként, amikor a lassan leszálló estével együtt megérkezik egy széles, lassan folydogáló, minden zajt elnyelő köd-patak, és hangtalanul lecsordogál a töbör mélyére. Nyaranta jó játék a délutáni rekkenő hőségben levinni a teber fenekére egy vödör vizet, s fogadásokat tenni, hogy másnap reggelre fenékig fagy be, vagy csak félig. Mert befagy, ez biztos, erre nem érdemes fogadni.
A fennsík határait jelölő sziklák – kövek, ahogy errefelé mondják – vonulata is ennek a karsztművészetnek csodája. Aki látta már a Tarkő, a Háromkő, Peskő, Cserepeskő fehér szikláit, az messziről bámulva őket éppúgy varázslatosnak találja, mint ha közvetlen közelről szemléli a kövek finom kis mikro hegyeit-völgyeit.
A víz átszivárog a kőzeteken, szorgalmasan dolgozik lenn a mélyben, míg ismét felszínre nem bukkan egy-egy forrás képében akár itt, a fennsíkon is, mint ahogy Jávorkúton, Csurgón, vagy Csipkéskúton teszi.
BARLANGOK TITKAI
Az ország nyilvántartott 4500 barlangjából 1100 a Bükkben található. Hazánkban minden barlang eleve védett, de vannak köztük szigorúan védettek is. Ezekből – szám szerint 145-ből – 52 bükki barlang.
A sokféle méretű, mélységű és hosszúságú barlang között mélység tekintetében csúcstartó a Bányász barlang, ami a Bükk és egyben az ország legmélyebb barlangja. Ez a maga 303 méteres mélységével, (átlag 2,75 m-es belmagasságú emelettel számolva), egy 110 emeletes ház magasságának felel meg. Szintén elismerésre, jobban mondva megismerésre érdemes méretei vannak a 254 m mély és 6700 m hosszú István-lápai barlangnak is.A bükki barlangok többségének látogatásához speciális tudás és tapasztalat szükséges, nem egyhez külön engedély kell, sok barlang-bejáratot pedig lezártak biztonsági okokból. Ezeket a barlangokat nem úgy kell elképzelni, mint az Istállóskői ősember barlangjának hatalmas, tátongó üregét, vagy mint a páratlanul érdekes lillafüredi Anna barlangot különleges mésztufa képződményeivel. Milyenek is ezeknek a barlangoknak a járatai? Laikus számára talán így képzelhető el leginkább: hol, mint szűk, sziklás szülőcsatornák, ruhaszaggató kuszodákkal, váratlan szűkületekkel; hol sziklás, függőleges, feneketlen, bevilágíthatatlan kürtőkkel; mélyükben csepergő vízzel, rejtett patakokkal meglepve az oda merészkedőket; máshol csak a huzat jelzi, hogy valahol van még tovább. Itt lenn mérhetetlen a csend, áthatolhatatlan a sötétség, és mintha a hegyek, a föld emlékeiben keresné útjait a lemerészkedő.
Évtizedek óta kutatják a barlangászok a barlangok titkait. Közülük sokan reménykednek annak a makacs legendának az igazában, mely szerint a Bükk hegység gyomrában egy ma még ismeretlen, feltáratlan, óriási, összefüggő barlangrendszer létezik. A legenda szerint ennek a barlangrendszernek a mélyén hatalmas víztömeg rejtőzik.
Hűvös szikla alól bugyog a Fekete-len vize
fotó: Taskó Dániel
A Vöröskő-forrás szökőkútja
fotó: Völfinger Ábel
Ahányszor megindul az Imó, vagy felfelé lövell a Vöröskő, és jön a Fekete-len, igazolva látják a legenda hívői a mélyben rejtező óriás-barlang vízióját. Ezek az időszakos források akkor adják bőséges, kristálytiszta, jóízű vizeiket, amikor különösen sok csapadék után a fennsík alatti víztömeg felpúposodik és a föld alatti réseken, repedéseken, járatokon keresztül utat keresve a felszínre jut. A Vöröskő völgyi alsó forrás – „mint egy nagykörúti csőtörés”, mondta egy pesti bámészkodó – felfelé löki, a Fekete len forrása hűvös szikla alól bugyogtatja vizét. Különösen lenyűgöző az Imó-kői forrásbarlangból bömbölve kizúgó irdatlan víztömeg. Aki itt társalogni akar, könnyen bereked, mert az Imó hangját túlüvölteni ilyenkor lehetetlen. Mértek már percenként 13 ezer liter kizúduló vizet a barlang száján, ami annyit jelent, hogy egy átlagos méretű közúti tartálykocsit 2 perc leforgása alatt megtöltene. Tartja magát a történet, amely szerint a víz néha eleven libákat hoz magával. Elgondolkodtató a Hidrológiai Közlöny 1941-ben megjelent rövid közleménye, amely arról tájékoztat, hogy a barlangot bejáró, kúszó, mászó kutatók salakdarabokat, deszkákat, és korhadó nyelű, rozsdás kapát találtak az Imó mélyebben fekvő járataiban „már mintegy 30 méterre a külvilágtól”.[2]
– Morog a hegy! – mondták a régiek a közeli Felsőtárkányban, s tudták, olyankor hamarosan megindul az Imó. Megindul – azaz a barlang száján ömlik ki a víz. Annak a barlangnak a száján, amibe száraz időszakban sok kíváncsi, vagy éppen kalandkereső ember gyakorta bekúszik, bemászik.
Más barlangok nem köpik, hanem nyelik a vizet. Ilyen visszafolyó a lillafüredi műútról könnyen megközelíthető, fokozottan védett Pénz-pataki víznyelőbarlang. Ez a különlegesen érdekes és megkapó szépség korát tekintve zsengekorú gyermek. Jakucs László[3] számításai szerint alig 10 – 12 ezer éves. E gyermek-barlang ellenpárja a Nagymező fölötti hegyoldal vén-barlangja, a Kis-kőháti zsomboly, ami több százezer év óta inaktív víznyelő barlang.
A vizek föld alatti útjait víznyomjelzéssel – vízfestéssel – próbálják követni, de az emberi elme logikája a föld alatti világot nem érdekli, s tréfáival alapos fricskát nyom a kutatók orrára. A Pénz-pataki barlangnál megfestett víz egyik alkalommal sehol nem jelent meg, másik alkalommal a kácsi forrással mutatott kapcsolatot, ismét máskor 6-20 óra múlva a Garadna forrásban látott napvilágot a nyomjelző. Olyan is megtörtént, hogy a Szinva vizében, vagy a latorúti Vízfő forrásnál villantotta meg magát a nyomjelzésre használt fluoreszcein.[4] Ezek a források bizony meglehetős távolságra vannak egymástól. Gondoljunk bele, no, úgy-e, hogy ez maga a titok, a varázslat, a megfejtendő rejtély.
CSODÁLATOS VIZEINK
Ezek alapján beláthatjuk, hogy nem kevésbé titokzatosak a többiek sem. Ilyen a már említett Garadna forrás, ami 90 – 24 640 liter percenkénti vízhozammal büszkélkedhet, ami azt jelenti, hogy százhatvannégy lakótelepi fürdőkádat tudna megtölteni egy perc alatt, amikor éppen olimpiai formában van. A forrás tiszta és hideg vize a Garadna patakban fut le egészen a Hámori tóig. A tó idén éppen 210 év óta létezik. A Garadna és a Szinva patak vizét 1813-ban duzzasztották vissza völgyzáró gáttal, amit annak a Fazola Henriknek [5] köszönhetünk, akinek neve Egerben is igen jól cseng. Az egri Megyeháza híres kovácsoltvas kapuját sokan Fazola-kapuként ismerik. Érdekesség, hogy a tóban 100 éve még – noha tilos volt – szigonnyal halásztak 5-6 kg-os pisztrángokra a diósgyőri és ómassai emberek. Ezt kizárólag sötétedés után tették, részben azért, mert akkor volt igazán eredményes, részben pedig azért, mert a sötétség jótékonyan hatott az esetleges lebukás elleni védekezésben. Pisztrángokat ma is tenyésztenek a völgyben, de a haltenyésztés időben sokkal messzebbre nyúlik, mert a diósgyőri vár körül már a középkorban is voltak királyi halastavak.
A Garadna völgytől Bánkút irányába kell haladni, hogy rábukkanjunk a Mária-forrásra, aminek kristálytiszta, iható vize a legvadabb szárazság idején is csordogál. A legenda szerint ennek a forrásnak a vizét vitték II. János Pál pápának, amikor Magyarországon járt. Ámbár aligha tévedek, mikor azt gondolom, valamennyi magyarországi Mária-forrásról ez a legenda terjed. Igaz, ezt nem mertem mondani annak a zord tekintetű, erdőjáró Gombász Úrnak, akitől hallottam, hogy milyen biztonsági intézkedések közepette jöttek a jó vízért a pápa emberei.
Az egyik legismertebb „szent víz” a Bükkben nem ígér semmi mást, mint egészséget és fiatalságot. Kell ennél több? A forrást a csodavárók a Bélapátfalvai Ciszterci Apátság[6] mellett találják. Akik nem hisznek a csodákban, azok is igyanak belőle – csodálatosan jóízű a vize.
Az viszont valóságos, és századok során nemzedékek és ezrek által bizonyított tény, hogy a Bükk természetes hőforrásai valóban képesek csodát tenni. Az egri, miskolctapolcai – régebbi nevén görömbölytapolcai -, kácsi vizek gyógyítanak, betegségeket űznek el, fájdalmakat szüntetnek meg. Mi ez, ha nem csoda?
Nem is olyan túl régen, úgy 65-70 évvel ezelőtt az egri asszonyok még térdig vízben állva mosták a szennyes ruhát a meleg vizű forrásoknál. Úgy mesélték, a régi asszonyoknak nem is fájt a lába soha. A termálvíz mozgásszervi problémák, ideggyulladások, lumbágó, kopásos ízületi panaszok, izomfájdalmak esetén különösen hatásos.
A szép, gondosan karban tartott Szent József park középpontjában található az a szabadon csordogáló, kupolás ivókút, ami a Szent József forrás vizét adja. Ez a víz ugyanúgy karsztvíz, mint a Garadna, vagy a Mária forrás vize. Éppen csak míg az utóbbi két forrás vize emberemlékezettel befogható esők vizét adja, a Szent József forrás vize 7-8 ezer évvel ezelőtti esővíz. Ment lefelé ez a vizecske egészen odáig, ahol a föld már adja vendégeinek melegét. Akkor indult a mélybe, amikor éppen háziasítani kezdték a macskákat Egyiptomban; de még eszük ágában sem volt egyetlen piramis sem; amikor éppen csak elkezdték termeszteni Kelet-Ázsiában a rizst, Amerikában a babot és burgonyát. Kuckózott ott a jó melegben jó ideig, aztán átmelegedve elindult újra a felvilágra. Hát nem tudom, mire gondol, amikor kijön a csapból …
Végezetül ejtsünk szót a közismert népdalban megénekelt széles a Balaton vizéről, amin ma már nem csak keskeny híd van, s ami bizony tősgyökeres bükki víznek számít és átcsordogál Eger városán is. Úgy ismerjük: Eger patak. Valóban Balaton vize ez a patak, ami egy kicsi, csinos, bükki falucska határában ered. A falu neve: Balaton.
ÉS MÉG …
Ennek a karsztvidéknek varázsához hozzátartoznak a változatos bükki erdők, a Nagymező pompás vadvirágai, embermagasra megnövő gyönyörűséges bókoló bogáncsai, a rajtuk lakmározó apró, színes madarakkal, a hatalmasra gömbölyödő ízletes pöfeteggombák, a meredek sziklákon vadul illatozó kakukkfüvek és szurokfüvek, szaladó gyíkok, rejtőző nagyvadak, apró cickányok, morcos képű erdei varangyok, nesztelenül surranó lábatlan gyíkok, a felsorolhatatlan és megszámlálhatatlan sokaságú élők csodálatos harmóniája.
Vizek felettük, alattuk, bennük.
És bennünk.
[1] Wagner János: A „szentléleki” zárda romjainál. Regényes utirajz. = Miskolc, 1878. 3. évf. 54. sz.
[2] Dr. Láng Sándor: Az imókői (borsodi Bükk hg.) bejárata. = Hidrológiai Közlöny, 1941. 21. évf. 214-215.p.
[3] Jakucs László (1926 – 2001) geológus, barlangász. Barlangokkal kapcsolatos kutatásairól Szerelmetes barlangjaim c. kötetében ír élvezetesen.
[4] Vágány Zoltán: A Pénz-pataki víznyelő barlang= Természet Világa, 2005. 136. évf. 6. sz.
[5] Fazola Henrik (1730 – 1779) német származású vasműves, gyártulajdonos, a diósgyőri vasgyár alapítója
[6] Bélapátfalvai Ciszterci Apátság a Bélkő hegy lábánál: alapítva 1232-ben. Jelenleg felújítás alatt.