Nem tudtam, hogy kapok majd egyszer egy varázstükröt. A varázstükröt Boldizsár Ildikó készítette és ajándékozta nekem, s ebben magamra nézve az ő szemével láthatom magam. Különös érzés.
Ennek a varázstükörnek a kedvéért került a MESE 2025. 1. számába ez a mese is.
Itt pedig a mesemondó „Tyukos” Horváth Antal, s mindazok emlékére és tiszteletére olvasható, akiknek köszönhetően az ég ígérő Égigérő valóban égig ér, mert a jelenen átívelve el tud érni múltba és jövőbe egy időben.
Egy nyári napon találkoztunk én, és az égig érő fa. Az ég ígérő. 62 éve kísér utamon.
– Mit viszel, te kis kígyócska?
– Élesztőfüvet!
ÉGIGÉRŐ FA
Elmondta „Tyukos” Horváth Antal halász
Gyűjtötte Katona Imre
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, fölnyergeltem egy fakót, fölültem a hátára és kiszaladtam az erdőbe. Jól ittam, jól ettem, a fakót a fejem alá tettem. Egyszer felébredtem, ellopták a fakót. Akkor én megijedtem. Fölszaladtam egy hegyre, hegyről meg a fára. Úgy megráztam a fát, hogy az eper, szilva, mogyoró majd beszaggatta a fejem. Egyszer rám kiáltott egy öregasszony:
– Haj, haj te gyerek! Ne gázold el a répát, retket, mert nem te ültetted el a káposztát!
Volt a világon egy király, annak volt egy Jancsi nevű kanásza. Észrevette egy reggelen ő is és a király is, hogy a kastély előtt egy almafa nőtt. De az olyan fa volt: reggel virágzott, délben már almája volt, éjfélre megérett, de el is lopták róla. Kihirdette a király az országban: hogyha valaki neki arról a fáról hoz egy almát, annak adja a leányát és a fele királyságát, halála után az egészet. Mert ő már több mint hét éve beteg, és azt jósolta neki egy öregasszony, hogy ha ez az almafa kinő az ablaka alatt, ennek a gyümölcséből, ha eszik, akkor rögtön meggyógyul.
Volt is jelentkező sok, de a fára felmászni egyik sem tudott. Azt mondja a királynak az ő kis kanásza:
– Felséges királyom, ha meg nem sérteném a szavaimmal, ha megengedné, én fölmegyek és hozok almát a fáról.
Kinevette a király:
– Mit akarsz, te taknyos? Te akarsz, ahova egy gróf, egy herceg nem tud felmenni, te akarsz felmenni? Eredj csak a dolgod után!
De a kanász nem hagyott nyugtot a királynak. Mindaddig járt a nyakára, míg meg nem engedte. Azt mondta neki a király:
– No fiú, most mondd, mit akarsz? Mivel akarsz a fára fölmenni? Amit kérsz, mindent megadok.
Azt mondta a fiú:
Csináltasson a király először is három vaskapcsot, amelyik a fát körüléri, és ő azon mint egy létrán tudjon fölmenni. És három pár vasbocskort és egy hétre való eleséget, ami egy embernek elég.
Így a fiú azon a napon, amikor ez készen lett, elindult fölmászni a fára. Azon a napon ő olyan magasra mászott, hogy már nem is látták.
Mászott már egy nap, két nap, három nap, amikor észrevette, hogy az egyik bocskor lyukas. Vágta a lábát a vas. Kapta magát, levette, leeresztette a földre:
– Hadd menjen vissza a gazdámhoz!
Mikor lepuffant a bocskor, leesett, akkor mondta a király:
– No, a gyerek még él, de már kicserélte a bocskorát, mert ez kilukadt.
Így mind a három pár bocskor kilukadt a hetedik napra, amikorra ő a fa koronáját elérte. Éppen abban az időben ért fel a fára, amikor a leány, akié a fa volt, kijött. Szedte az almát a kötényébe a fáról.
Mikor a fának a hetedik ágára ért, akkor talált egy lépcsőt, rendes feljáró lépcsőt, amelyiken bátran mehetett. Akkor azt mondta ő magában:
– No, köszönöm a királynak, hogy megsegített. Leeresztem neki mind a két párat, hadd lássa, hogy még mindig életben vagyok. És a kis baltámat is, mert most már nincs tovább rá szükségem.
Mikor leeresztette a fáról a baltát, akkor ő olyan magasan volt, hogy mire a kis balta leért a földre, kirohadt a nyele. És a bocskor is úgy megrozsdásodott, mire az udvarba ért, hogy alig ismerték meg. De az őr, akit a király kirendelt a fa alá, hogy minden pillanatban várja a gyerek jelzését, ha bármit is ejt le és neki azt rögtön jelentse, megismerte.
Hát ő most a királlyal többet nem gondolt, nem törődött, ő most egy nagy kastélyban találta magát. Végigment az első, második, harmadik, tizenegyedik szobán is, ott talált egy gyönyörű szép lányt. De olyan szépet még ő életében sohasem látott. A király lánya is szép volt, de még csak halvány ibolya se lehetett amellett.
Odaköszön hozzá:
– Adjon isten jó napot, fenséges kisasszony! Nem tudom, minek szólítsam,
királykisasszonynak, vagy minek, hát csak én igy tisztelem.
Azt mondja a királykisasszony:
– Én – azt mondja – királykisasszony vagyok, csak árva. A szüleim meghaltak, árván maradtam. Mondjad fiú, hogy kerültél te ide, ahova még a hazádbeli madár sem jár?
Azt mondja a fiú:
– Én – azt mondja – fenséges királykisasszony, szolgálatot keresek.
– Na – azt mondja –, jókor jöttél, mert én úgyis magam vagyok. Egy jó cselédet fölfogadnék bármelyik pillanatban. Nálam itt maradhatsz, ameddig akarsz. Amit kérsz, azt fizetek, csak a tizenkettedik szobába bemenned nem szabad.
A fiú megértett mindent, megígérte, hogy ő rendbe tesz mindent, és szorgalommal mindent megcsinál. Meg is alkudtak, ott is maradt. Kapott jó ebédet, együtt megebédelt a királykisasszonnyal.
Addig–addig haladtak, hogy el is jegyezték egymást a királykisasszonnyal.
Egyik nap azt mondja a királykisasszony:
– Én most elmegyek a templomba. Itt van tizenegy szobának a kulcsa. Mindegyiket takarítsd ki tisztességgel, és az ebédet főzd meg. Ott van elkészítve minden, csak tüzet kell rakni. De a tizenkettedik szoba kulcsát ne keresd.
Így megvoltak ők ottan pár napig. Agyerek elvégzett mindent, gondja sem volt arra, hogy mi lehet a tizenkettedik szobában. Egy napon azonban nem hagyott neki békét a kíváncsiság. Mégis megnézi, mi lehet abban a szobában. Mikor a kisasszony elment a templomba, ő kereste a tizenkettedik szoba kulcsát, avval a szándékkal, hogy ő kitakarítja azt. a szobát is. Az már úgyis régen nem volt kitisztítva.
Meglátott a sarokban egy rossz seprűt. Gondolta, hogy eldobja ezt a rossz söprűt, minek ez itt, tesz őhelyette másikat. Amint ő a söprűt félredobta a helyéről, a szoba ajtaja kinyílott. Azonnal be is lépett a szobába, de az ajtó utána rögtön be is csukódott. Amint ott szétnéz a szobában, látja, hogy ott egy óriási, hétfejű sárkány van kiszögezve a falra. A két lábán két ötven–ötvenmázsás vasgolyó lóg. A kétszárnya két óriási szöggel kiszögezve, és két óriási malomkő közé van a szakálla szorítva.
Megszólal a sárkány:
– Jó, hogy megjöttél fiam! Most arra kérlek, hozzál nekem egy vödör vizet, adok egy országot. De –azt mondja – úgy menj kiaz ajtón, azzal a szándékkal, hogy rögtön visszajössz, mert másként olyant lehelek rád, hogy mindjárt megfúlsz. Különben –azt mondja– nem kell kimenned. Ott van a sarokban három vödör, tele friss vízzel. Én nagyon szomjazom rá, de nem volt senki, aki ideadja. Öntsd a szélső számba a felit, a másik szélső számba meg a másik felit, mert –azt mondja– hét fejem van.
A fiú bele is öntötte.
– Köszönöm fiam –azt mondja a sárkány. – Most egy országot kapsz. Egy országot adtam. Most arra kérlek, add a másikat is. A másik felét is ugyanúgy, mint az elsőt. Az egyik felét egyik szélső számba, a másik felét a másik szélső számba, a mellette valóba.
Amikor ez megtörtént, a sárkánynak a szakálla a malomkő alól kiszabadult, és a két lábáról a két vasgolyó leesett, mert már két vödör vizet megivott.
– Most még – azt mondja – add a harmadikat! Azt a középső fejembe, a két szélső köztibe öntsd, felét ide, felét oda, ahogyan a másikat csináltad.
Ezt is megtette a fiú.
Azt mondja a sárkány:
– Köszönöm fiú, hogy ezidáig megszabadítottál, de hát most még egyre kérlek mindakettőnk szabadságáért, hogy ebből a szobából ki tudjunk szabadulni. Mert próbáld meg, az ajtó zárva van. Egyikünk sem tud kimenni.
Nem hiszi a fiú. Megpróbálja az ajtót, hátha mégis nyitva van. De bizony az csak úgy volt, ahogyan a sárkány mondta. Zárva volt. Nem tudott kimenni.
Azt mondja neki a sárkány:
– Arra kérlek, még ott van az a kis szekrény. A középső fiókjában ott van egy kis alma. Dobd azt a legközépső számba!
Megtalálta a fiú az almát, bedobta a sárkány szájába. Az ajtó rögtön kinyílott. A sárkány megrázkódott és elrepült. Az útról visszakiáltotta:
– Majd még találkozunk!
A fiú most kimegy, tovább intézi a dolgait. Volt három táltos lova. Az egyik jobban nyerített már, mint a másik, mert azok észrevették, hogy a gazdájuk be van csapva.
Az idő alatt hazajött a szép Etelka. Amint csak belép a szobába, mindjárt azt kérdezi tőle:
– János, mit csináltál? Lám, megmondtam, a tizenkettedik szobába be ne menj. Most már – azt mondja – nem sokáig leszünk együtt. Hiába vagyunk jegyesek, mert amikor kijövünk az esküvőről, a sárkány engem elvisz.
A gyerek sírva fakadt. Hát, ha ő azt tudta volna, sose csinálta volna.
– Jaj, édesem, most már késő. A sárkány ígért neked három országot, de annak semmi hasznát nem veszed. Mert azt a három országot, amit a sárkánytól kapsz, az az én visszaszerzésemért három úton elveszik.
Bementek a szobába, egymás nyakába borultak, és sírtak mind a ketten. Hogy miért is tudott ö olyan balga lenni, hogy miért is nem hallgatott leendő feleségére?
Megvoltak otthon egy hétig. Eljött a vasárnap, az esküvő napja.
Összehívták a közeli rokonokat. Aki közeli hozzátartozójuk volt, elkísérte őket a templomba.
Mikora misének vége volt, az esküvő megtörtént, nagy vihar keletkezett. Amint a templomajtón kiléptek, abban a pillanatban a sárkány Jánostól elragadta a feleségét. Azt kiáltotta neki vissza:
– Három országot adtam fiam, háromszor eljöhetsz a feleségedet meglátogatni. De hazahozni nem fogod többet.
Így János sírva fakadt. Most ö a násznéppel hazamegy, de a menyasszony nincs. Búslakodott, szomorkodott, hogy mit csináljon, mit is cselekedjék most? Merre menjen ő most a feleségét megkeresni, mert haza akarta őt hozni, még ha az életébe kerül is.
Nagy búsan bemegy az istállóba. Ott panaszkodik a lovainak:
– Édes lovacskáim, a gazdasszonyotokat elvitték.
Azt mondja a legidősebb ló:
– Ne gondolj vele, édes gazdám, mert visszahozzuk. Csak nyergelj föl! Tegyél enni, innivalót nekem is, meg neked is a nyeregkápára!
Azzal másnap reggel fölnyergelt. Fölült a lova hátára és elrepült, mert a lova táltos volt.
Mennek, repülnek hegyen–völgyön át, országról–országra, erdőkön, síkokon, mezőn keresztül, de sehol nyomát nem látják, hol, merre lehet, hol merre van.
Azt mondja a ló:
– Nézz csak édes gazdám a földre. Látok ott egy kis házikót, egy nő ül az ajtaja előtt. Nézd meg, nem-e ő az! Teknő van a kezében véres ruhával tele. Megy ki a kúthoz mosni.
Rögtön leszálltak. Hát János felesége volt. Azonnal egymás nyakába borultak, egymást megcsókolták, és sírtak örömükben is, meg bánatukban is. Azt kérdi a fiú:
– Van-e egy kis idő, hogy egy kicsit kipihenhessem magam a lovammal együtt?
– Van – azt mondja – egy kicsi, mert a sárkány minden pillanatban itt lehet.
Azt mondja a fiú:
– Ne húzzuk az időt. Pakolj, ülj föl a lovamra és menjünk!
– Fölülök én a lovadra –azt mondja–, de úgyis tudom, hogy feleúton utolér, mert annak a lova még jobb, mint a tiéd.
– Ne törődj vele. Csak ülj fel és menjünk!
Fölült a lovára, és útnak indultak hazafelé.
Egyszer, ahogy észrevette a sárkánynak a lova, hogy a gazdasszonyt viszik, rögtön elkezdett rúgni, kapálni és nyeríteni. Azon nyomban jön haza a sárkány. Ráförmed a lovára szigorúan:
– Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted; szép patak előtted, mi bajod még?
– Viszik a feleségedet!
Azt kérdi a sárkány:
– Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetem-e?
– Még azt is megteheted, mert úgyis utolérjük.
A sárkány nyugodtan evett–ivott, egy zsák diót megtört és egy mázsa dohányt elpipált. Utána felpattant a lovára, utánuk ered. Pár órai repülés után utolérte, és egyszerűen az asszonyt az öléből kivette. Azt mondja a fiúnak:
– János fiam, egy ország odavan.
János búslakodik: mit csináljon most? Azt mondja a lova:
– Édes gazdám, most elrepülünk haza és felülsz a húgomra. Az fiatalabb, erősebb mint én, jobban kitart. Talán azon sikerül.
Úgy is tett János, szépen elment haza. De az ösztöne nem hagyott neki békét. Alig várta a hajnalt, hogy csak pirkadjon, hogy el tudjon indulni. A ló az utat jól ismerte, mert az utat a nénje megmagyarázta. Mert három testvér volt ez a ló.
Elindultak olyan sebességgel, hogy még aznap délben oda is értek. Meglátta a feleségét, hogy sírva mos a kútnál.
– Gyere édes feleségem – azt mondja –, visszajöttem érted. Most ülj a lovamra és rögtön induljunk vissza.
– Elmehetünk – mondta az asszony –, de úgyis tudom, hogy hiába, mert megint csak utolér.
Azt feleli a lova:
– Édes gazdasszonyom, hacsak lehet, amíg az inam bírja, addig nem. Felugrottak a ló hátára, és azonnal megfordultak hazafelé.
Nyomban rúg–kapál a sárkány lova, nyerít. Jön a sárkány nagy széllel–lobbal. Ráförmed nagy haraggal:
– Kutya egye ki a májad, holló vájja ki a szemed! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod van még?
– Viszik a feleséged!
– Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetem-e és még rá egyet alhatok-e?
– Mindent megtehetsz egy keveset, mert azért utolérjük.
Nyomban felpattan a lovára és utánuk ered. Nem is sok idő múlva utolérte a fiút.
– No János – azt mondja –, most már két ország odavan!
Már közel vannak a határhoz, de hát hasztalan. Nem értek át.
Megint elröpültek haza, a harmadik, a legfiatalabb lóért. Másnap reggel korán, alig pitymallott a hajnal, elindultak az útra. Azt mondja a lova:
– Élet vagy halál, gazdám, de mostan megyünk; olyan utat próbálunk, amit még nem csináltunk.
Elindultak, repülnek, csak repülnek, hol a földön, hol levegőn. Megtalálták megint a házat, ahol az asszony újra csak véres ruhát mos a kútnál.
– Na kedves feleségem, eljöttem harmadszor is érted! Ülj fel a lovamra.
– Felülök, de úgyis tudom, hiába!
Fel is ültek, el is indultak nyomban, hazafelé.
Nyomban tombol a sárkánynak a lova. Jön a sárkány nagy haraggal haza.
– Miért nem hagysz nyugodtan a vendégeim között? Nem hagysz békével soha! Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod van még?
– Viszik a feleségedet!
Azt mondja a sárkány:
– Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetem-e?
– Megteheted, mert még van időnk.
Azzal a sárkány hozzáfogott evéshez-iváshoz. De mi az: hét szájnak egy zsák diót megtörni, megenni, egy pár percet szunnyadni?
Rögtön felpattan a lovára és utánuk ered. De ezek már közeledtek az utolsó ország széléhez, mert a sárkánynak tizenkét országa volt. Az utolsó ország határának közelében elfogta őket.
– Na, János fiam, most a három ország lejárt. Mondtam, háromszor eltűröm, hogy eljössz a feleségedért, de ha még egyszer eljössz, az életedbe kerül.
Elvette az asszonyt, és elrepült haza.
Azt mondja a fiúnak a lova:
– Édes gazdám, ha meghalunk is, de visszamegyünk még egyszer szerencsét próbálni.
Azt mondja a fiú:
– Nem bánom, édes lovam, ha mindjárt meghalok is, de most, most élet vagy halál, de annak most haza kell jönni!
Alighogy a sárkány hazaért, letette az asszonyt és elment vissza a vendégeihez. A fiú azonban akkorra odaért. Könyörgött a feleségének, hogy:
– Kedves feleségem, ülj föl még egyszer a lovamra! Nem bánom, ha meghalok is, de akkor tudom, nem fáj a szíved utánam.
Az asszony könyörgött, hogy ne tegye, mert úgyis tudja, hogy a halálba megy.
– Nem bánom, ha meghalok is, csak ülj fel és menjünk!
Azzal felült a lovára, és nyomban megfordult hazafelé. Azt mondja az úton a lova:
– Édes gazdám, most kapaszkodj meg, mert most vagy meghalunk, vagy hazaérünk!
Alighogy ők elindultak, nyomban tombol a sárkány lova. Újra jön a sárkány nagy mérgesen haza:
– Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak folyik előtted, mi bajod van még? Mért nem hagysz engem békében?
Azt mondja a lova:
– Viszik a feleségedet!
– Mit! – azt mondja. – Már megint el mert érte jönni? Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót megtörhetek-e, megehetem-e, és még egyszer alhatok-e?
– Ne sokat beszélj, az utolsó ország felé közelednek már!
Azzal megharagudott a sárkány, nyomban a lovára pattant és utánuk eredt. Az utolsó ország árokpartján fogta el őket. Már csak pár méter választotta el őket a szabad országtól, akkor már nem lett volna a sárkánynak hatalma, hogy utánuk menjen.
– Megmondtam – azt mondja – gazfickó, hogy háromszor megkegyelmezek. De negyedszer már nem.
Avval lerántotta az asszonyt az öléből, úgy dobta fel a saját lovának a hátára és rárivallt:
– Hogy mertél még egyszer a lovára ülni, mikor megparancsoltam, hogy még egyszer elő se hozd őt?
Azzal nekiugrott a gyereknek és apróra szétszaggatta. Ott volt a lova hátán egy zsák, ráparancsolt az asszonyra, hogy minden darabját szedje össze, abba a zsákba tegye bele, kösse a lova hátára, hadd vigye haza.
– Hadd lássák meg otthon, hogy így jár, aki utánad mer jönni.
Azzal Etelka Jánosnak minden porcikáját a zsákba rakta, feltette a lova hátára és szóval eligazította haza.
– Vidd a gazdádat haza, és mondd a többinek, hogy utánam többet soha senki se jöjjön!
Evvel a sárkány fölkapta az asszonyt a lovára, és elrepült vele haza.
Most a gyereknek a lova búsan ballagott haza. Búslakodott, szomorkodott, az ő gazdája halva a hátán van. Hogy lehetne ebből még egyszer embert faragni?
Amint ballag a gyalogúton, meglátott egy kis kígyót. Egy szép szál fű van a szájában. Azt kérdi tőle:
– Mit viszel, te kis kígyócska?
Azt mondja:
– Élesztőfüvet. Átment a kocsi a fiamnak a derekán, eltörte, hát meg akarom vele gyógyítani.
– Add nekem egy kicsit! Van nekem egy jó gazdám, föl akarnám éleszteni. Itt van – azt mondja – zsákban a hátamon.
– Nem bánom – azt mondja – jó lovacska. De kisfiam ott hentereg az úton, jön egy kocsi, eltöri a derekát máshol is. Hadd gyógyítom meg előbb azt!
– No – azt mondja a lovacska – gyere, majd én segítek. Megfogom a fogammal a farkán, nem harapom meg, csak elteszem az útról, hogy másik kocsi el ne gázolja.
Úgy is tettek. Azzal a kígyó párszor meghúzta azt a füvet a seb helyén, azonnal meggyógyult fiacskája, és fürgén csúszott tovább.
Akkor a ló keresett egy kis tisztást. Azzal kettőt nagyot rúgott, a hátáról a zsák leesett. A zsák száját kibontotta, és a húst belőle kiszórta. Akkor elkezdte az orrával olyan emberformába igazítani. Ő azt igazgatta, a kis kígyócska meg a füvet húzogatta. Ahol a táltos megigazította, a kígyócska meg a füvet húzogatta, ott az azonnal begyógyult.
Amikor készen volt, úgy látta, hogy a gazdája csak alszik, de hétszerte szebb, mint volt. Azzal gyengén a vállába harapott és fölállt. Talpra állította, és gyengéden megrúgta:
– Gazdám, kelj fel, ne aludjál!
Rögtön fölébredt a fiú.
– Ej, édes lovam, de jót aludtam!
– A világ végéig aludhattál volna, ha nincs ez a kis kígyócska, aki ezt az élesztőfüvet nekem ajándékozta, hogy téged újra talpra állíthassalak.
– No most, édes lovam, egyszer már fölébredtem, de most gyerünk újra vissza.
Vagy menjünk elébb haza?
Azt mondja a lova:
– Menjünk elébb haza. Három nap múlva induljunk útra, gazdám. Legalább a sárkány elfeledi a múltat, ami vele történt, és nem gyanakodik.
Úgy is tettek. Elmentek haza. Kipihenték magukat, és harmadnapon újra elindultak. Amint mennek, harmadnapon, azt mondja a lova:
– Édes gazdám, most hallgass a szavamra. Most nem szabad nekünk egyenesen odamenni a sárkányhoz, hanem egy kis kerülővel meg kell kerülni a kastélyát, mert neki még a halottai is megmondják, hogy idegen jár az országban. De úgy vigyázz, úgy menj oda, hogy a sárkány ne legyen odahaza. A feleségedtől kérdezd meg, hogy a sárkány hol vette a lovát, mert másképp sose kerül haza.
Azzal megkerülték a kastélyt, egy domb mellett elbújtak, és ott meghúzódva hallgatóztak. Mikor a sárkány elment hazulról, a gyerek rögtön az asszonyhoz ment. Az asszony megijedt, amikor meglátta, mert nem hitt a szemének, hogy csakugyan ő.
A gyerek megszólal:
– Kedves feleségem, ne ijedj meg tőlem, mert én vagyok az. Csak bújtassál el, hogy senki meg ne tudja.
– Hát a lovad hol van?
– Az jó helyen van!
Avval megölelte, megcsókolta, bevezette a szobába. Azt mondja:
– Kedves feleségem, arra kérlek, kérdezd meg tőle, hogy hol vette a lovát? Ha megmondja és elmegy hazulról, akkor én már itt leszek. És akkor elmegyek oda, én is szerzek egy lovat, különbet, mint az övé, csak azt nem tudom, hogy hol van olyan ló.
Avval ott kellett neki hagyni a feleségét, mert a sárkány jött haza. Visszamegy a lovához, mondja a lovának:
– Édes lovam, megkérdi majd, de meg kell várnunk. Lehet, hogy az éjjel lesz meg. Megjött a sárkány a vendégségből, azt kérdezi:
– Na, készen van-e már az ebéd?
Azt mondja a felesége:
– Készen lesz rögtön. Gyere, férjecském, gyere, ebédeljünk!
Ez a szép szó nagyon feltűnt a férjének, hogy most nem sír, hanem nagyon hízelgően beszél. Leültek az első tál ételhez. Azt mondja az asszony:
– Mondd meg, édes férjem, ha nem bántanálak meg szavammal: ugyan hol vetted a lovadat?
Erre a szóra úgy csapta pofon a sárkány az asszonyt, hogy az ajtóban állt meg.
Azt mondja:
– Miközöd hozzá? Mitakarsz te avval, hogy én hol vettem a lovamat?
Különben majd megmondom – azt mondja –, csak várj! Majd rákerül a sor.
Különben – azt mondja – menj, hozd a másik ételemet is! Hadd egyek.
Avval fogta az asszony a tálat, behozta, letette az asztalra. Megint megkérdezte:
– Mondtam, hogy nem rossz szándékból kérdeztem, de mondd meg igazán, hol vetted a lovadat, mert ilyen jó lovat még sohasem láttam.
Második kérdésére megint csak pofon csapta a sárkány, hogy kiesett a konyhába.
– Mit faggatsz? Mit kérdezgetsz engem mindig? Nem hagysz még nyugodtan enni sem. Menj és hozd a harmadik tál ételemet is!
Behozta a harmadik tál ételt, letette az asztalra. Megint kérdezte:
– Mondd meg, édes férjem, nem rossz szándékból kérdem, ugyan hol vetted a lovat?
Avval harmadszorra úgy csapta pofon, hogy kiesett az udvarra. Akkor aztán sírva fakadt az asszony. Azt mondja a sárkány:
– Látom, hogy igaz szívből kérdezted, de nem akartam hinni. Majd megmondom, csak várj, elébb kerülök egyet.
Avval a sárkány elment. Megkerülte a temetőkertjét, melyekben az ő halottai voltak, akiket ő gyilkolt meg. Mindegyiket sorba kérdezte, hogy nem láttak-e erre idegent?
A halottak azt mondták:
– Nem jött senki azután az eset után, mióta a feleségedet negyedszer elvitték.
Akkor elment a sárkány haza. Azt mondta a feleségének:
– Hát most gyere ide mellém. Most hallgasd meg, megmondom. Most már annak úgy sem tudod megmondani, hiszen a szemed láttára szétszaggattam. Te magad meg nem sokat nyersz vele. A ti kastélyotoknak a bal sarkán ott van egy gyalogút. Nem nagyon látszik, mert ember ritkán jár rajta. De azért észre lehet venni, mert a fű rövidebb rajta, mint másutt. Ez az út az Óperenciás tengerpartra vezet. Azon a darabon, ahol az út kijár, ott vagy húsz öl szélességben csak térdig érő a víz. És annak a túlsó partján, ott megvan ez a gyalogút, az tovább vezet a másik ország szélén. Ott lakik egy öregasszony, egy vasorrú banya. Annak van még három lova. Egy van köztük, a vasderes, az még kétszerte erősebb és ügyesebb, mint az enyém. Csak azt az öregasszonyt hűségesen kell kiszolgálni. Annál három nap az esztendő. Akiazt hűségesen kiszolgálja, alku nélkül, amit kér, azt kap. No most – mondja a sárkány –, hallottad, hogy így van. Evvel elégedj meg. Én most elmegyek, isten veled!
Avval a sárkány elment.
Agyereknek a lova rögtön szólt:
– A sárkány most ment ki a kapun. Rögtön, de azonnal menj be, édes gazdám, és kérdezd meg, mit mondott?
A gyerek azon nyomban bement. Átölelte a feleségét, megcsókolta.
– Mondd, kedves feleségem, ugyan mit mondott?
– Ide hallgass, kedves férjem! A mi kastélyunk bal sarkán van egy gyalogút, amely az Óperenciás tenger partjára vezet. Azt arról ismered meg, hogy ott a fű egészen rövid, de másutt nagy. És a tengeren keresztül is csak térdig ér a víz, azon átjuthatsz a túlsó partra. Amásodik országban ott lakik egy öregasszony, azt kell hűségesen kiszolgálnod. Annak van még három lova. Azok között a legfiatalabb egy vasderes. Az kétszer erősebb, mint a sárkányé, és gyorsabb. De hogy azt hogy szerzed meg, ahhoz az isten segítsen, abban én segíteni nem tudok. – Azzal mondja: – De most isten áldjon, mert a sárkány azonnal itthon lesz, már hallom, hogy tombol a lova. Én megvárlak, akármilyen nehezemre esik is. Csak vigyázz magadra, hogy bajod ne essék!
Avval a gyerek megcsókolta a feleségét és otthagyta. Kiment a lovához, felült a hátára. Az úton elmesélte neki, hogy mit hallott. Elmentek haza. A gyerek megetette minden lovát, beállította az istállóba. Másnap fogta a tarisznyáját, avval az egy szál élesztőfűvel, ami az ő lovánál maradt, amit a kis kígyó vele megfelezett, megindult azon a járatlan gyalogúton. Ment, mendegélt.
Megtalálta a tengerpartot. Próbálgatta a vizet jobbra-balra, hát csakugyan nem ért fentebb a térdénél. Avval irányt vett és csak egyenesen átment.
Mikor átért, látja, hogy ott egy szép aranyhéjú halacska hentereg a porban. Egyik fele már megszáradt, megégette a nap, de él. Fogta a halacskát, megsajnálta, beledobta a vízbe. Azt mondta:
– Szegény halacska! Itt pusztulsz el, megsütött a nap, a víz meg messze van, nem tudsz belemenni.
A halacska rögvest kiugrott a vízből, de abban a pillanatban kétszer akkora lett, mint volt, és frissebb és egészségesebbnek látszott.
– Na jó fiú, amiért így megsajnáltál, megszántál, mert láttad, hogy élve elpusztulhatnék, vegyél ki a baloldalamból egy szál héjat, amelyiket nem sütötte a nap. Ha valamikor bajod lesz, görbítsd meg, én rögtön ott leszek és a bajodon segítek.
Evvel a halacska beleugrott a vízbe és eltűnt.
Elgondolkozik a gyerek:
– Ehol-e, még meg sem gondolná az ember, hogy honnan kerül a segítsége. De hát mit tudna nekem ez a kis halacska segíteni?
De azért szót fogadott, a héjacskát eltette a tárcájába. És ment tovább.
Megy, mendegél egy erdőn keresztül. Az erdő közepén talált egy kis tavat. Ott látott egy szép vadkacsát búslakodni, mert az egyik szárnya el volt lőve. Röpülni akarna, de nem tud. Megsajnálta a gyerek, megszólította: – Te kis kácsa, gyere ki, hadd gyógyítsam meg a szárnyadat!
– Nem megyek! Mitgondolsz? Azért, hogy paprikást, vagy pecsenyét készíts belőlem?
– Ne félj – mondja a gyerek– nem bántalak! Tiszta szívből mondom, hogy meggyógyítlak.
– No, isten neki, nem bánom. Ha már rászorultál az életemre. Így se sokat ér. A szárnyam el van törve, nem bánom, ha meghalok is.
Ezt mondta a kácsa. Avval kiúszott a patak szélére. A gyerek megfogta, és leült vele. Az ölébe vette, elővette tárcájából az élesztőfűvet, megkenegette vele a sebes szárnyát. Az azonnal meggyógyult. Olyan lett, mintha sohasem lett volna eltörve.
Megörült a kácsa. Mindjárt próbálja a szárnyát, próbál vele repülni. Hát bizony lehet.
– Na, jó fiú, azt gondoltam, hogy elveszed az életemet. De mivel ilyen jót tettél velem, húzz kia balszárnyamból, amelyik nem volt törött, egy szál fényes tollat. Ha valamikor bajod lesz, a szélesebbik felét repeszd le. Én rögtön ott leszek. De jól tedd el, hogy el ne veszítsd!
Azzal a kácsa a gyereknek megköszönte és elszállt.
A fiú pedig ment tovább a patak mentén. Az erdő szélén talált egy forrást. Ott egy kicsit leült megpihenni. Elővette a tarisznyáját és falatozott. Gondolkodott, hogy mit is fog ő evvel a halhéjacskával és a tollacskával csinálni? De azért gondolta: megőrzöm én, meg bizony. Hadd legyen!
Mikor kipihente magát, elindult tovább az útján. Megkeresni azt az öregasszonyt, hol-merre van? Távolban – de nagyon messze volt még hozzá – meglátott egy házat, egy kis házikót inkább. Pár kilométerre volt még a háztól. Nagyon bokros erdőségbe került. Megy el egy bokor mellett, egyszerre kiugrik egy róka. De csak három lábon ugrál, a negyedik lábát csak húzza maga után. Azt mondja:
– Várjál, rókapajtás! Látom, fáj a lábad. Állj meg, hogy meggyógyíthassam!
Hátranéz a róka, azt feleli a fiúnak:
– Dehogyis állok meg! Üsd le a másikat is? Akkor megnyúzhatsz, jó subát csinálhatsz a bőrömből!
– Nem bántalak én, rókapajtás, csak sajnállak. De ha nem hallgatsz a szavamra, nem tehetek róla.
– No nem bánom – mondja a róka –, hát megállok. De lelkedre bízom. Hogyha megütsz, azonnal megharaplak!
– Dehogy bántlak – azt mondja a fiú –, örülök, hogyha segíthetek a bajodon.
Avval elővette az élesztőfüvet, megkente vele a róka fájós lábát. Az egyszerre úgy meggyógyult, mintha sohase fájt volna. Úgy ugrabugrált, szaladgált, szökdelt a róka. Nagy örömmel azt mondja a róka:
– No, jó fiú, amiért jót tettél velem, hát szakassz kia farkam tövéből egy csomó szőrt. Tedd el, és hogyha valamikor valami bajod lesz, tömd a pipádba, gyújts rá, én rögtön ott leszek.
Avval a róka megköszönte a fiú jóságát, és elment.
Agyerek pedig ment, ballagott az útján tovább. Éppen este lett, mire a házhoz ért. Látja, ott ül egy öregasszony a konyhaajtóban. Rákönyökölt a két tenyerére, és nézi a fiút, ki lehet az, aki közeledik hozzája?
Odaért a gyerek, köszönti illedelmesen:
– Adjon isten jó estét, édes öreganyám!
– Adjon isten neked is, fiam! Köszönheted, hogy öreganyádnak szólítottál! Kilencvenkilencnek már karón van a feje, tiéd lett volna a századik. Mondd fiam, mi járatban vagy itt, ahol még a hazádbeli madár sem jár?
– Én, édes öreganyám, szolgálatot keresek – mondja a gyerek.
– Éppen jókor jöttél. Én megfogadlak – mondja a szüle. – Nem kötöm ki a béred. Három nap az esztendő. Amit kívánsz, azt adok. De úgy adom, hogy van három lovam, ha azokat tisztességesen megőrzöd, ha azokat nekem este hazahozod, ha azok el nem tudnak szökni.
– Megőrzöm én, édes öreganyám, majd elbánok én velük.
– Na jól van, édes fiam – azt mondja –, gyere be, vacsorázzál És – azt mondja – megmutatom a lovakat is, hogy hol vannak és hogy milyenek. A szüle adott a gyereknek jó vacsorát. Készített neki jó fekvőhelyet. Mikor aztán a gyerek jóllakott, kimentek az istállóhoz. Nézegeti a gyerek a három szép lovat, olyat az ő szeme még nem látott.
– Ezek lesznek azok, fiam, melyeket őrizned kell – mondja a szüle.
Agyerek megsimogatta mind a három lovat. Aszüle otthagyta. Alegfiatalabb ló megnyalogatta a kezit, de akkor még nem szólt neki semmit.
Agyerek bement a szüléhez a szobába. Egy darabig kérdezgette, hogy mit csinált, merre járt. Beszélgettek egy darabig, azután lefeküdtek. Aludtak reggelig.
Másnap reggel fölkeltek. A szüle fölpakolta a tarisznyáját. Ezalatt a gyerek felkantározta a három lovat. Ö mindjárt a vasderes hátára pattant. A szüle megmutatta neki a legelőt. Ugyanaz az erdő volt, ahol ő a forrásnál megpihent. Ott levette a lovakról a kantárt. Azok elkezdtek legelészni, ő pedig egy nagy fa alá telepedett. Heverészett és nézte a lovait, hogy legelnek.
Egyszer csak délfelé, jön egy kis szellő, rászállt a gyerek szemére és ő mély álomba merült. Jó délután volt már, amikor felébredt. Keresi a lovait, hol vannak: nem találja őket sehol. Nincs meg egy sem. Megtalálja a helyet, ahol legeltek, de a lovakat nem találja sehol, bármerre is bolyong.
Eszébe jutott, hogy a halacska adott neki héjat. És azt ígérte, hogy ha baja lesz, hát segít rajta. Meggörbítette a halhéjat, abban a pillanatban ott termett a kis hal előtte.
– Mit parancsolsz, jó fiú? – kérdi tőle.
– Arra kérlek, kis halacskám – mondja a fiú –, mondd meg, hogy hova lettek a lovaim?
– Hm, a te lovaid – azt mondja a halacska – ott vannak az én táboromban. Az egyik futárom jelentette, hogy három idegen hal került közéjük. Gyere velem egy pillanatra, ott leszel a tengerparton, majd csak vigyázd! Majd mikor a tenger elkezd mozogni, akkor – azt mondja – három nagy, tüskéshátú dörgencs, tiszta fekete, úszik majd a part felé. Az én legényeim szorítják, hajtják a tengerből kifelé. De jól vigyázz! – azt mondja. – A kantárt jól fogd a kezedbe, hogy mikor a középső a partra ér, úgy üsd fejbe, hogy felforduljon. Abban a pillanatban ott leszel a helyeden és meglesznek a lovaid.
Abban a pillanatban a halacska segítségével a gyerek kinn termett a tengerparton. Nézi a gyerek: a tenger nagyon morog, nagyon zúg és három fekete hal – de egyenesen neki tart – csak úszik ki a partra. Abban a pillanatban a gyerek jól megfogja a kantárt, úgy megütötte a középsőt, hogy az mindjárt felfordult. A következő pillanatban már ott volt a legelőn a három lovával együtt. Szépen felkantározta őket, felült a vasderesre és elnyargalt haza.
– Jó estét, édes öreganyám!
– Adjon isten, fiam! Megjöttél, fiam?
– Amint látja, öreganyám! Jó lovacskák ezek! Igen szépen legelésznek!
– No, eredj be, fiam, vacsorázz meg – mondja a szüle.
Míg a fiú bent vacsorázott, a szüle a három lovat az istállóban, az egyiket piszkafával, a másikat szeneslapáttal elkezdte ütni-verni, mint a dobot, azért, mert nem tudtak elszökni.
– Így kellett elbújnotok, hogy megtaláljon benneteket? Ti ilyenek-olyanok! Megálljatok – azt mondja –, majd holnap elbújtatlak én jobban. Mert ha el nem bújtok, akkor adok nektek!
Avval bement a gyerekhez a szobába, mintha mi sem történt volna. Szépen eldiskurált, elbeszélgetett vele. Aztán lefeküdtek, és aludtak reggelig.
Másnap reggel még többet pakolt a szüle a tarisznyába, hogy jól berúgjon, hogy csak aludjon. Azért adott a fiúnak álomport a borába.
A fiú fölkelt másnap reggel, kiment az istállóba. Fölkantározta a lovait, megint csak a vasderesre ült. Kinyargalt a legelőre, ahol tegnap is volt, és eleresztette a lovakat. Ő lepihent a helyére, a forrás mellé, a hűvösre.
Eljött a dél, megcsapta a szellő a fiúnak a szemét, elaludt újra. Estefelé fölébredt, körülnéz, hát a lovai nincsenek sehol. Gondolkodik, hova menjen, hol találja meg a lovait most? Eszébe jutott a tegnapi halacska. Gondolta, hátha a kácsa is tudna segíteni? Elővette a zsebéből azt a fényes tollat, a szélesebbik felét lerepesztette. Egyszerre megsuhan a levegő fölötte, hát itt van, megjött a kacsa.
– Mi bajod, jó fiú? Miért hívtál?
– Elvesztek a lovaim, nem tudom, hogy hol keressem őket. Ha tudnál tanácsot adni, arra kérlek – mondja a gyerek.
– Ó – azt mondja –, afelől ne gondolkozz! Van az én falkámban három fehér holló, tiszta fehérek, ami ritkaság. Majd az én legényeim leszorítják őket olyan alacsonyan, ahogy te vagy, és hajtják feléd. Csak a kantárra jól vigyázz! El ne szalajtsad, és üsd meg a középsőt úgy, hogy rögtön essen le elibéd! Azonnal meglesznek a lovaid. Ott lesznek a legelőn, ahol akkor délben voltál.
Úgy is lett. Elment a kácsa után a patak partján. Egyszer szétnéz, hát mint a felhő, annyi a vadkacsa. De szorítják ám a három fehér hollót. Jönnek egyenest neki, mintha el akarnák őt gázolni. Ő sem volt rest, megfogta a kantárt szorosan, mikor ütésre került, úgy megütötte a középsőt, hogy rögtön a lába elé esett. Abban a pillanatban ott termett a legelőn, ahol reggel volt, ahonnan a lovai elszöktek.
Mindjárt fölkantározta mind a hármat, fölugrott a vasderesre, és elnyargalt haza. Köszön a szülének:
– Adjon isten jó estét, édes öreganyám!
– Adjon isten neked is, édes fiam! Hát megjöttél?
– Megjöttem, édes öreganyám!
– Jók voltak-e a lovak?
– Jók voltak, édes öreganyám. Nem mennek ezek sehova.
– No – azt mondja a szüle –, eredj be vacsorázni. Majd én addig megitatok
A fiú bemegy a szobába, a szüle meg az istállóba. Előveszi a megtüzesített piszkafát – piff-puff –, üti-veri a három szilaj csikóját, egyiket jobban, mint a másikat.
– Nem tudtatok jobban elbújni? Megálljatok, bitangok, majd holnap! Kétszer – azt mondja – megtalált benneteket. No, de majd holnap találjon meg! Itt lesztek a konyhában a szakajtóban! Tyúk alatt tojások!
Avval otthagyta a lovakat, bemegy a fiúhoz:
– No, egyél, édes fiam, én is vacsorázom. Azután ráérünk, egy kicsit beszélgetünk, míg lefekszünk.
Úgy is volt. Beszélgettek egy darabig, azután lefeküdtek, és aludtak reggelig.
Másnap reggel, ahogy fölkelnek, fölpakolta a szüle a tarisznyát a fiúnak:
– Na, itt van, fiam, az ennivaló! Vezesd ki a lovakat, hadd legeljenek!
A gyerek kiment az istállóba. Fölkantározta a lovait, fölpattant a vasderes hátára, kinyargalt a legelőre, a tegnapi helyre. Ott a lovait szabadon eresztette, ő meg lehevert a forrás mellé az árnyékba, a fa tövébe.
Tizenegy óra felé jött a meleg szellő, megsuhintotta a fiú szemét, és ő elaludt. Estefelé ébredt fel, hát nincsenek a lovak sehol. Gondolkodik, hogy mit csináljon most? Kétszer megtalálta, de hol fogja őket harmadszorra is megtalálni? Eszébe jutott neki a sánta róka. Fogta a szőrt, beletömte a pipába, és rágyújtott. Alighogy rágyújtott, megzörren a bokor, megjött a róka.
– Mi bajod, jó pajtásom, vagy inkább jóbarátom, hogy ilyen hamar híttál?
– Rókapajtásom, az a bajom, hogy elvesztek a lovaim.
– Ez, pajtás, egy kicsit bizony baj – azt mondja a rókakoma –, de azért megpróbáljuk, majd talán sikerül. Most csak jól hallgass a szavamra Úgy csináld, ahogy én mondom! Most gyere utánam, egészen közel a házhoz, de úgy, hogy a szüle véletlenül meg ne lásson. Mert van – azt mondja – a szülének egy hétországra szóló torkú kakasa. Azt majd én megfogom. A szüle azt szereti az összes között a legjobban. Majd én ordíttatom, te meg addig húzódj a ház mellé. De olyan közel, hogy mikor a szüle a konyhából kiugrik és fut utánam a piszkafával – én majd futtatom a kakast minél messzebb a bokrok közé –, akkor te meg a kantárral, amit az ajtó mellett a sarokban találsz, ahol a szüle ült –a szakajtóban látsz három tojást – csapj közibük úgy, hogy mind a három szétfröccsenjen, de úgy, hogy még a falra is jusson belőle. Abban a pillanatban meglesznek a lovaid, ott leszel a legelőn. Most – azt mondja – gyere utánam, csak vigyázz!
El is indultak szépen, egyik bokortól a másikig, tovább-tovább lopakodva. Úgyannyira, hogy a fiú közel ért a házhoz, a róka meg a szemétdombhoz, ahol a tyúkok kapargáltak. Egyszer a róka a bokor mellől kiugrik, villámgyorsan elkapja a kakast, és fut vele a bokrok közé. Ordít a kakas szörnyen, hogy hét országon hallik. Kiugrik a szüle:
– Megállj, te bitang, már meg ide mertél jönni! Egyszer már letörtem a lábad, de most letöröm a derekad! Megállj, te bitang róka!
Fut a szüle egyik fától a másikig, de a róka szaladt szörnyen.
Ezalatt a fiú beugrott a konyhába. Olyant vágott a kantárral a tojások közé, hogy az mind a három szétfröccsent. Abban a pillanatban ö kinn termett a legelőn a három lovával együtt. Mindjárt fölkantározta mind a hármat. Felült a vasderesre, és elnyargalt haza. Útközben azt mondja a vasderes a fiúnak:
– Édes gazdám, tudom, hogy énértem szolgálsz, de holnap nem ismersz rám. Mert én holnap egy koszos csikó leszek és a szemétdombon hentergek. A szüle majd ígér neked mindent, a két másikat is odaadja, de te csak engemet válassz, még ha a hátadon viszel is egy darabig. Most még arra figyelmeztetlek: ha megvacsoráztok, a szüle majd sokáig beszélget veled, azért, hogy elálmosodj, és minél előbb aludj el úgy éjfél felé. De te el ne aludj, mert hiába szolgáltad ki a három napot, a fejed az éjszaka mégis karóba kerül. A szüle majd pontosan tizenegy órakor mondja:
– Jó éjszakát, édes fiam, aludjál te is! – Ő nyomban elalszik, de fél tizenkettőkor már fölkel. És látod, ott lóg a sarokban egy rossz szerszám, kantárral és egy rossz kardhüvellyel. Ő majd fölkel fél tizenkettőkor, kihúzza a hüvelyéből a kardot. Meg ne ijedj tőle, mert kiölti a nyelvét, és azon elkezdi fenni a kardot. Akkora nyelve van, mint egy nagy csoroszlya. Amíg háromnegyedre ér az óra a tizenkettőn, addig mindig azt huzigálja, a nyelvét feni. Akkor majd szól: – Szolgám, kelj fel! – De te meg ne mozdulj, mert akkor megtudja, hogy ébren vagy. Majd amikor pontosan üti a tizenkettőt, akkor majd rád kiált: – Szolgám, kelj fel, a durgós ménkű üssön feléd! Mert mindjárt kettéváglak! – Te abban a pillanatban vágódj a fal mellé, mert akkor a szüle elveszti a szemevilágát, nem lát, és úgy suhint a karddal az ágy alá, alulról felfelé. Te a fejnél való végén maradsz, az ágyat kettévágja alattad, és azután majd tapogat, keres, hogy hol vagy darabokban. És majd ha nem talál, az ágy újra összeáll, mint az előbb volt. Akkor elmegy az ágyára, a kardot beteszi a hüvelyébe, és akkor alszik reggelig. Így azután te is aludhatsz, de csak ébren. Reggel azután kérd a szülétől a kantárt, a nyerget és a kardot. Mert olyan kard az, amilyen a világon több nincs.
Amíg ezt a vasderes a gazdájának elmesélte, hogy viselkedjék, mit csináljon, addigra szépen hazaértek. Agyerek nagyon megfigyelte, hogy őt mire tanították. Mire hazaért, szépen köszönt:
– Jó estét, öreganyám!
Aszüle is köszön, mintha nappal mi sem történt volna a lovakkal vagy a kakassal.
– Eredj be fiam – azt mondja –, vacsorázzál! Én meg majd – azt mondja – itatok.
Avval fogta a piszkafát, meg a szemétlapátot, avval elkezdte ütni-verni a lovakat:
– Még most se szöktetek meg tőle, az utolsó napon? Úgysem adlak neki! Az éjszaka megölöm! Vagy olyan ronggyá teszlek, hogy nem is kellesz neki! – Ezt mondta a vasderesnek. Avval otthagyta a szüle a lovakat.
Bement a gyerekkel a szobába:
– Na, gyere, édes fiam, most ketten vacsorázzunk!
Elkezdtek azután kettesben vacsorázni. A fiú már másodszor, de szót fogadott. A banya sokáig beszélgetett vele vacsora után, hogy minél álmosabb legyen. A fiú azonban vigyázott magára nagyon, megfogadta a lova tanácsát.
Elérkezett a tizenegy óra. Mondja a szüle:
– Jó éjszakát, fiam! Feküdj le és aludj, mert én is lefekszem.
Lefeküdt a gyerek, de csak úgy aludt, mint a nyúl. A szüle aludt, mint a bunda.
Mikor az óra fél tizenkettőt ütött, mint a villámcsapás, úgy felugrott a banya. Lement a kardért a sarokba, kihúzta a hüvelyből, egy darabig nézegeti: – No, ez elég lesz neki! – Kivette rőfös nyelvét, elkezdte a kardot fenni két oldalán, egyiket le, másikat föl.
Háromnegyed tizenkettőkor szól a szolgának:
– Szolgám, kelj fel!
De az meg sem mozdul, mint aki a legmélyebben alszik.
– No, csak aludjál, majd adok egy fertályóra múlva!
Pontosan tizenkettőkor szól a szolgának:
– Szolgám, kelj fel, a durgós mennykő vágjon beléd, mert mindjárt kettéváglak! – Avval a szeme világa elveszett, és a karddal az ágy alá vágott.
Abban a pillanatban a gyerek az ágyfejre felkuporodott. Alatta az ágy összeesett. A szüle rögtön kezdte keresni, hátha valamelyik darabja a kezébe akadna. Az ő feje lett volna a századik, ha a vágás sikerül. De amikor tapogatta, nem találta. Dörmögött magában, hogy hova lehetett ebben a pillanatban?
– No, nem baj – azt mondja –, kiszolgált. Most már lejárt a hatalmam, elmúlt éjfél. Tudom, hogy mit akar elvinni tőlem. De olyan csúffá teszem, hogy úgysem viszi el. – Azután lefeküdt, és mélyen elaludt.
A fiú is töprengett, elaludjon-e vagy sem, de nem mert elaludni. Inkább fennmaradt, nem mert aludni.
Egyszer csak megvirradt. Fölkelt a szüle, megcsinálta a gyereknek a jó reggelit.
– Na, fiam – azt mondja–, hűségesen kiszolgáltál, mondd, mit kívánsz! Én azt megadom neked!
– Nem kívánok én, édes öreganyám, más egyebet, csak azt a rozsdás kardot és kantárt, meg azt a piszkos nyerget, amelyik az ólban van, meg azt a csikót, amelyik a szemétdombon van.
Nevetett a szüle:
– Ugyan mit csinálsz, fiam, vele? Ez még ócskavasnak sem kell! Meg ezt a rossz csikót a hátadon kell vinned, mert ez téged úgysem bír el.
– Nem bánom én, édes öreganyám, majd kijavítom én odahaza. Ezt meg kisikálom valami kínnal.
A szüle csak nevetett, azt mondja:
– Adok, fiam, aranyat, ezüstöt, amennyit csak elbírsz. Gazdag ember lesz belőled. Nem kell szolgálnod többet az életedben.
– Köszönöm, öreganyám, én megelégszem már csak evvel – mondja a gyerek.
– No – azt mondja a szüle–, ha neked csak ez kell, én nem bánom, hát vidd el! De megmondom, a csikót vinned kell, mert nem tud menni, amíg a határból ki nem ér!
Fogja a gyerek: szutykosan, sárosan, ahogy volt, a csikót, föltette a hátára azt a rozsdás, piszkos nyerget, fölkantározta. A rozsdás kardot felkötötte a maga derekára. Akkor fogta a csikót, a hátára vette, mert az maga nem bírt menni.
– No, isten áldja, édes öreganyám – mondja a gyerek. – Köszönöm a szolgálatot!
– Isten veled, fiam! Csak jól abrakold, mert másként nem áll lábra!– mondja a gyereknek a szüle.
El is cipelte a gyerek egészen a szüle határáig. De közben annyira elfáradt, hogy háromszor hajította le a válláról a csikót, és vette fel újra. Mikor átért az árkon, azt mondja a csikó:
– Most tegyél le, gazdám! Ezután már én viszlek!
Avval a csikó odavágta magát a földhöz, másik pillanatban felugrott, megrázkódott, olyan aranyszőrű vasderes lett belőle, amilyent a fiú még életében nem látott. Abban a pillanatban végignézett saját magán is, nem hitt a szemének! Úgy ragyogott a kardja, ruhája, sarkantyúja, amilyen még sohasem volt. Azt se tudta, hogy ő az, vagy más.
Azt mondja a lova:
– No, édes gazdám, ülj fel a hátamra! És azt kérdezem most tőled, hogy úgy menjünk-e, mint a szélvész, vagy mint a gondolat?
– Úgy menjünk, édes lovam, hogy se tebenned, se énbennem kár ne essék.
Abban a pillanatban, észre sem vette, már repültek is a levegőben. De a lova is háromszor vetette le Jánost a hátáról. Így értek haza. Rokonai alig ismerték föl. Azt mondja a lovának:
– Édes lovam, még most van időnk elég, talán odaérünk. Elmegyünk a feleségemért.
– Ó – azt mondja a lova–, ott leszünk mindjárt! Én azt is tudom, hogy hol van. A nagybátyámnál!
Mert a sárkánynak a lova az ő nagybátyja volt.
Avval fölugrott a hátára, és mire észrevette, már ott is termett nála. A felesége éppen vizet merített a kútnál, amikor ő a vasderesen megjelent. Azt mondja:
– Kedves feleségem, eljöttem ám érted! Amit megígértem, meg is tettem. Itthon van-e a sárkány?
– Nincs – azt mondja az asszony. – Oda van a rokonainál.
– Na, az csak hadd mulasson ott, mi meg majd itt – mondja a gyerek.
Avval aztán bement az asszony. Ugyan régen látták egymást. Megölelte, megcsókolta az asszonyt.
– Na – azt mondja–, kedves feleségem, csomagold össze a holmidat. Most bátran ülj fel a lovamra!
Össze is csomagolt az asszony, fel is ült a lova hátára, a gyereknek az ölibe, és így lassan megindultak hazafelé.
Amikor ők a kapun kiértek, a sárkánynak a lova abban a pillanatban nyerít, meg tombol. Fut a sárkány haza, mérges nagyon. Rákiált a lovára:
– Kutya egye májadat, holló vájja ki a szemedet! Szép széna előtted, szép zab előtted, szép patak előtted, mi bajod van még?
– Viszik a feleségedet! – feleli a sárkány lova.
– Ehetek-e, ihatok-e, egy zsák diót feltörhetek-e, megehetem-e?
– Semmit se tehetsz, mégsem érjük utol!
Eh, megharagudott a sárkány. Fölkötötte a tízmázsás sarkantyúját, fölugrott a lova hátára, sarkantyúját majdnem félig belevágta a lova oldalába. Lehelt, majd kifújta a tüdejét. A gyerek meg csak kinevette őkelmét.
– Ne tombolj, koma! Most én megyek jobban!
Nyerít a sárkány lova:
– Állj meg öcsém – azt mondja –, kivágja a belemet!
– Nem kár érted, ha nem tudod úgy levágni a hátadról, hogy mire a földre ér, kulimász legyen belőle! – mondja vissza a gyerek lova.
Akkor a sárkány lova nagyot rúgott, a sárkány lefordult a hátáról, azonnal összerogyott, mint a rongy. A másik ló emehhez meg szépen odament. Így az Etelka szépen átült a sárkány lovára, és szép lépésben elbaktattak haza.
Mikorhazaértek, megvolt a nagy öröm. Hítták össze a rokonokat. Megtartották a lakodalmat. Otthon éltek egy darabig.
Egyszer találkozik ott János egy szép fiúval, egy hozzá hasonlóval. Azt mondja neki:
– Hallod pajtás, mondanék neked valamit. Boldog embert csinálok belőled, ha meghallgatod a szavamat. Gyere most velem, az én hazámba, mert az én királyom eddig már meghal bánatában, mert azt gondolja, hogy az ő Jancsi fia sohasem tér többet vissza.
– Elmennék én, pajtás – feleli a másik –, de gyalog úgysem mehetek veled odáig.
– Nem baj, pajtás, segítek én azon. Adok én egy lovat, amelyiken könnyen utazol.
Ebben aztán meg is egyeztek. A rokonoktól elbúcsúztak, és a gyerek hazájába indultak. Meg is érkeztek harmadnap.
Beköszöntött János a királyhoz illedelmesen. Vitt neki almát is egy tele zsákkal,
amelyiket a király olyan nehezen és kíváncsian várt. Megkérte aztán a királyt:
– Felséges királyom! Én a leányodat feleségül most már nem vehetem, mert nekem már van feleségem. Hanem van itt egy igen jó barátom. Ha a királykisasszony beleegyezik, őneki ajánlom.
Beleegyezett a király szívesen, mert amikor ő egy almát megevett, abban a pillanatban talpraállt, és egészséges lett.
Akkor azután iszonyú nagy lakodalmat csaptak. Volt ottan lé, meg lé, hogy még a kutyák is térdig jártak a levesben. De boldog ember volt, aki egy kanállal kapott. A Dunát bekötötték egy nagy zsákba. Sárgarépából sarkantyút csináltak a fiú csizmájára. Amint forgolódtak a nagy vigasságban, a gyerek sarkantyúja beleakadt a zsákba, így a zsák kirepedt, a Duna pedig folyásnak eredt.
Itt a vége, tedd a jégre, majd elcsúszik valamerre!
Mesemondó én voltam! Ha nem hiszed, járj utána!
Ortutay Gyula-Katona Imre (1951): Magyar parasztmesék. 1. kötet. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Ortutay Gyula (1985): Magyar népköltészet. Akadémiai, Budapest
A mese a MESE összművészeti folyóirat 2025. 4. évfolyam 1. számában jelent meg.