2010-ben indult először Magyarországon olyan munka egy börtönben, amely a népmesékre építkezett. Ezt a munkát Juhász Attilának, az egri börtön akkori parancsnokának köszönhetően én kezdtem el, s ez egészen a 2020-as pandémia kezdetéig tartott. Ebben a sorozatban a Rabkoszt és a Rabmesék című köteteimből teszek közzé szemelvényeket az elkövetkezőkben. A munkának azt a részét mutatom meg, amit más terepen is jól fel lehet használni, valamint a foglalkozások legkedveltebb meséiből is válogatok.
KEZDETEK
Az első alkalom története
Amikor 2010. szeptember elején Juhász Attila, az egri börtön parancsnoka megkereste könyvtáramat, és meseügyben kért segítséget, beszélgetésünk elején azt gondoltam, hogy egyszeri alkalomról lesz szó. Bemegyek a börtönbe, számomra extrém körülmények között mesélek egyet a raboknak, s aztán ezt az alkalmat is elraktározom mesemondói emlékezetemben – és ennyi lesz a történet. Pillanatokon belül világossá vált számomra, hogy ez nem így van. Korántsem arról van szó, hogy az ekkoriban lassan elterjedő mesemondások divatjával akar lépést tartani a parancsnok. Ennél nagyságrendekkel többről, de mindenekelőtt egészen másról van szó.
Anyákról, gyerekekről, családokról. Törődésről, emberségről és szeretetről. Nem ködös szólamokról, levegőbe puffogtatott üres frázisokról, hanem cselekvésről. Láthatatlan, rácsokon és falakon átívelő kapocsról anyák és gyermekek, fogvatartottak és otthonhagyott családtagjaik között. Tapintható, megfogható, meghallgatható személyes ajándékokról – karácsonyra. Valódi ajándékról, amiket börtönbüntetésüket töltő édesanyák adnak gyermekeiknek. Ez az ajándék egy, az otthoniaknak szóló mese CD, amin ők mesélnek majd. Hazaküldik ezt, hogy legalább ilyen módon együtt legyenek szeretteikel az ünnepen, hogy a hangjuk, a meséjük valamennyire betöltse azt az űrt, amit börtönbe vonulásukkal maguk után hagyta
Az egész történet akkor kezdődött, amikor a parancsnok először hallott a „Storybook Dads” néven ismert angol mintaprogramról, amelynek keretében börtönben raboskodó apák és nagyapák olvasnak fel meséket CD-re, hogy ezen a módon is megmaradjon valamelyes kapcsolat gyermekeikkel, unokáikkal.
Egy megrendítő, személyes élmény sarkallta Juhász Attilát a folytatásra. Így ír erről:
„2010 nyarán egy látogatófogadást ellenőriztem. A látogatófogadáson 10 fogvatartott és kb. 25–30 hozzátartozó vett részt egy időben. Ahogy végignéztem a beszélőhelyiségben hömpölygő tömeget, megakadt a szemem egy családon. Annyira kiemelkedtek a többiek közül, annyira mások voltak. Egy 30 év körüli elítélt nőnél volt ott az édesanyja és a kislánya. Három női generáció… A nagymama drapp színű kosztümöt viselt, szemmel láthatólag nemrég járt fodrásznál, az egész megjelenése rendezettséget és nyugalmat árasztott, a 6–7 éves kislány szintén nagyon szépen volt felöltöztetve. Mind a nagymama, mind az unoka megjelenése azt az egyértelmű üzenetet mutatta az édesanyának, hogy mi rendben vagyunk, nálunk minden tökéletes, értünk nem kell aggódnod. Egy rövid kis kép volt ez az ellenőrzés során, de valamiért megmaradt bennem, aztán mikor egy fél óra múlva ebédelni mentem, együtt léptünk ki az intézetből a nagymamával és a kislánnyal, akik még akkor is nagyon fegyelmezettek és összeszedettek voltak. Aztán mikor kiléptek az intézet kapuján, egyszer csak az idős hölgy megfordult, szomorúan visszanézett, és lerogyott a földre, ráborult az intézet kerítésére, és keserves zokogásban tört ki. A kislány, látva a nagymamáját, odabújt hozzá, átölelte a nyakát, és ott a földön térdelve együtt sírtak. Az egész annyira megrendítő és szürreális volt, ahogy a járdán jöttek-mentek az emberek, a város nyüzsgött, a fiatalok nevetgélve vonultak a plázába. A nagymama és a kislány pedig megtörten zokogott a földön.”
[„Felboldogulni” = Börtönügyi Szemle, 2014/3. 38.p.]
Így történt, hogy Juhász Attila büntetésvégrehajtó ezredes megkereste a könyvtáramat, az egri Bródy Sándor Könyvtárat – amellyel akkor már saját, belső könyvtára okán régi, jól működő munkakapcsolatban állt a börtön -, és segítséget kért. Valahogy az átlagember előítéleteinek burkában nem így képzeli el egy börtönparancsnok cselekedeteit.
Beszélgetésünk nélkülözött minden pátoszt és felesleges lózungot.
Ő ismertette a célt: mese CD készítését karácsonyra, s egyúttal röviden, lényegre törően mutatta be a fogvatartottak gyermekeinek helyzetét is. Ez a terület számomra akkor még teljesen ismeretlen volt, soha rá nem gondoltam, mint ahogy az életnek ez a rácsos darabkája ismereteimen – és szégyen vagy nem, de érdeklődésemen is -, teljesen kívül esett. Dermedten hallgattam a számokat: „…a Magyarországon fogva tartott közel 18 ezer emberhez legalább 40 ezer gyermek sorsa kapcsolódik közvetlenül, akik nem tehetnek a szülők által elkövetett bűncselekményről, akiknek a szülő bebörtönzése legalább akkora büntetés, akik mellett nincs ott a szülő, mikor igazán szükségük lenne rá, akiket stigmatizál a társadalom, és ujjal mutogatnak rájuk, mert az apjuk-anyjuk börtönben van…” (Juhász Attila = ld. mint előző)
Én időt és lehetőséget kértem arra, hogy a programban részt vevők felkészülhessenek a mesemondásra, de mindenekelőtt arra, hogy ők maguk tudjanak mesét választani. Csak így láttam lehetségesnek, hogy a CD valóban személyes ajándék legyen. Olyan, amelyik nem akárkinek szól, hanem valóban saját gyermeküknek, unokájuknak. A lehetőséget megkaptam, a parancsnok pontosan tudta, miről beszélek.
Hamarosan megnézhettem belülről a börtönt, s azt, hol fogom tartani a foglalkozásokat. Ez nekem volt fontos. Tudni akartam, milyen a hely, ahol leszünk, s mindenekelőtt azt, mennyire fog nyomasztani, mennyire nehezítheti meg munkámat a szokatlan helyzet. Némi előzetes jóindulatú figyelmeztetés és együttérző rémisztgetés után magam is meglepődtem, hogy nem kapott el semmiféle szélsőséges érzés. Egyáltalán nem nyomasztott a hely, a helyzet, s legfeljebb a második emeletre vezető lépcsők számát találtam kissé túlzásnak magamhoz képest. Aztán szeptember 13-án hétfőn kora délután elindultam egy számomra teljesen ismeretlen úton. Akkor még úgy hittem, látom a végét. Két hónap, gondoltam. Nem így történt, hiszen már a tizedik évet taposom most, 2019 őszének derekán.
2010. szeptember 13-án munkahelyemről, a gyermekkönyvtárból indultam el ezen az úton. Azt az egyet tudtam biztosan, mit fogok mesélni az asszonyoknak. A többiről – noha alaposan és legalább három foglalkozásra valóval készültem – biztos tervem nem volt. Számtalan kérdés kavargott bennem. Hogyan ismerjük meg valamennyire egymást? „Mit mondok majd először is kedvest s szépet” [Petőfi] nekik? Melyik dalt vegyem elő a készletből? Egyáltalán – énekeljünk? Melyik játék lehetne a nyerő? Aggódni nem aggódtam. Bíztam a mesében és az élő szó erejében.
Hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz öleltem kicsi Virágot, egy bájos, kedves tekintetű, rózsaszín ruhás kislányfigurát. Puha textilbábu volt, szokatlanul nagy, olyasféleképpen kell elképzelni, mint egy középső csoportos óvodást. Tipp-topp kis ruhácska, barna cipellő, mozduló kezek, lábak, billenő fejecske.
– Gyere – mondtam neki -, ketten együtt majd csak jutunk valamire.
A pisze orrú, göndör, barna hajú bábu biztatóan nézett rám.
Átestem a később már rutinná váló beléptetési procedúrán és a Parancsnok Úrral felmentünk a második emeleten levő könyvtárba – a későbbi foglalkozások mindenkori színhelyére. Zárak kattantak, rácsok, ajtók csapódtak, őrök tisztelegtek és jelentettek a parancsnoknak. A terembe közel negyven asszony sorolt be, fekete stokikkal, szürke, tyúkláb mintás egyenruhában, szürke arccal, szürke tekintetekkel.
A programot – noha már ismerték -, ismételten meghallgatták, aztán enyém lett a szó.
Néztek rezzenéstelen arccal, nem ellenségesen, inkább egyfajta közönnyel kevert várakozással. Bemutatkoztam, pár szóban elmondtam, ki vagyok, mit csinálok, aztán az ölemben üldögélő kicsi Virágot mutattam be nekik. Elmondtam a nevét, és azt, hogy egy nagyon kíváncsi kislány. Volt, aki felszisszent.
– Az én kislányomat is Virágnak hívják! De ő már nyolcéves, iskolás.
– Az enyém éppen öt és fél éves – sóhajtotta egy másik asszony, így aztán a továbbiakban kicsi Virág is annyi idős lett.
Kezébe adtam a legszélen ülő anyának a „gyermeket”. Kértem, mondjon neki pár szót, beszéljen hozzá. Elkerekedett szemmel nézte az ölébe került játékot, lassan magához ölelte a puha babatestet, arcát hajába fúrta, elfúló hangon suttogta neki:
– Szia, kicsi Virág. Én Mária vagyok, és nekem is van egy kislányom. Biztosan megszeretnétek egymást, ha találkoznátok.
A bábu kézről kézre járt. Ölelték, simogatták, igazgatták ruháját, haját, beszéltek hozzá, magukról, családjukról meséltek. Puha csönd telepedett ránk, türelemmel várt mindenki, hogy ölelhesse, ölébe ültethesse a „kislyányt”. Csupán egy valaki suttogta, „nem tudok beszélni”. Könnyek és mosolyok váltakoztak, a feszültség megszűnt, s mire visszaérkezett hozzám a baba, már nem volt a közönynek nyoma sem, és eltűnt az arcok, tekintetek szürkesége. Figyelmesen néztek rám. Most mi következik?
– Virág nagyon szereti a meséket. Sokat mesélek hát neki, s most elmondom az egyik kedvencét. Boszorkányos mese, mert nagyon szereti a boszorkányos történeteket.
Volt, aki halkan kacarászott – Azt én is! -, csúszott ki a száján. Belekezdtem a történetbe, volt egyszer egy szegény asszony meg egy szegény ember… és mondtam úgy, ahogy bárhol és bármikor mondom a mesét. Ugyanaz történt, ami bárhol és bármikor történik, ha mesélek. Elmerültek a történetben, elkerekedett, meselátó szemekkel figyeltek, hol kacagtak, hol borzongtak. Aztán hogy haladt előre a történet, a feszültség tapintható lett, könnyek csordultak ki, sóhajok szálltak, s végül a megkönnyebbülés és az öröm leült közénk. Nagy volt a csend. Nagy és békés. Sokáig tartott, nem törte meg senki.
– Sokszor fogok mesélni majd, ahányszor találkozunk, annyiszor – mondtam nekik, magamra vállalva a csendháborítást.
– Az jó lesz! – sóhajtotta az egyik.
– Szép mese volt – mondta valaki más, mert úgy érezte, feltétlenül meg kell dicsérnie.
– Mikor tetszik jönni legközelebb? – kérdezte óvatosan egy harmadik.
Úgy éreztem, együtt vagyunk. Úgy éreztem, vagy inkább biztosan tudtam, jól tudunk majd együtt dolgozni.
Akkor először, de nem utoljára, javasoltam, énekeljünk egyet. Mondtam, ez a mesebeli szerelmespár kedvenc nótája. Meglepetésemre hamar bekapcsolódtak, s egyre többen, egyre bátrabban énekeltek. A végén eléggé meghökkentek, amikor házi feladatot kaptak, még pedig azt, hogy a dallamra írjanak egy másik szöveget. Komolyan vettek, s a következő alkalommal – igaz, csupán némi módosítással, de – „új” szöveggel énekelték, a „babám” szó helyére gyermekük, férjük, szerelmük nevét helyettesítve.
Jaj de szépet álmodtam,
A babám megcsókoltam,
Párnámat megfordítom, fordítom,
Ő is vélem álmodjon, álmodjon.
Tudni szerettem volna valamit arról, hogy milyen meséket ismernek, s ezért (is) zárásként még játszottunk egyet. Képzeletbeli utazásra indultunk. Egy patak partjára, ahol éri őket a szellő, simogatja arcukat, átmennek egy hídon, s a túlparton egy kislánnyal találkoznak. Ők azok a kislányok – saját gyerekkori önmagukkal találkoznak. Nagy megindultság támadt bennük, volt, akinek lehunyt szeméből kicsordult a könnye. Óvatos voltam, nem feszítettem a húrt, csak azt kértem, kérdezzék meg a kislányt, milyen meséket szeret. Így derült ki – „visszaérkezésük” után -, hogy gyakorlatilag csak egészen minimális mese-ismerettel rendelkeznek.
A mondott meséket mind felírtam – Andersen Fenyőfája mellett néhány rajzfilm szerepelt, egy-két Grimm, és ennyi. Az Andersen-mesével személyes kapcsolatuk volt, előző évben azt adták elő karácsonykor.
Pár szóban még vázoltam, mi vár rájuk, ha úgy döntenek, hogy maradnak. Volt még idő, s így elmondtam még egy indián mesét, A mesemondó sziklát is. Áhítattal hallgatták. Később is így tettem, két mesét mondtam mindig, egyet az elején, egyet a végén. Mindenféle terápiás cél nélkül.
Aztán elköszöntek kicsi Virágtól, mi pedig elindultunk a parancsnokkal.
Az utat szótlanul tettük meg lefelé.
Jólesett ez a hallgatás.
Búcsúzásul kézfogás közben még annyit mondott a parancsnok:
– Ilyen csöndet, amióta itt vagyok, mindössze egyszer hallottam.
Biztatónak találtam.
A következő részben megnézzük, mi volt a legelső mese, amit a börtönben elmondtam, s ami rácson innen, rácson túl, ugyanazokat a húrokat pengeti meg az emberi lélekben, akár rab, akár szabad. Meséléseim során megtapasztaltam, hogy ugyanúgy robban ki a nevetés, ugyanúgy jajdul fel a mesehallgató, ugyanúgy lesz hirtelen fojtó a csönd, ugyanúgy perdül ki a könny, ugyanúgy könnyebbül meg a lélek, bárhol, bárki is hallgatja meséimet.