2010-ben indult először Magyarországon olyan munka egy börtönben, amely a népmesékre építkezett. Ezt a munkát Juhász Attilának, az egri börtön akkori parancsnokának köszönhetően én kezdtem el, s ez egészen a 2020-as pandémia kezdetéig tartott. Ebben a sorozatban a Rabkoszt és a Rabmesék című köteteimből teszek közzé szemelvényeket az elkövetkezőkben. A munkának azt a részét mutatom meg, amit más terepen is jól fel lehet használni, valamint a foglalkozások legkedveltebb meséiből is válogatok.
Azt tapasztaltam, hogy az emberben ugyanazon húrokat pengetik meg a mesék akár rab, akár szabad,. Ugyanúgy robban ki a nevetés, ugyanúgy jajdul fel a mesehallgató, ugyanúgy lesz hirtelen fojtó a csönd, ugyanúgy perdül ki a könny, ugyanúgy könnyebbül meg a lélek.
Mikor, és hogyan mondtam el ezt a mesét a börtönben? Ezt az előző részben meséltem el.
Az első mese, amit a börtönben elmondtam:
A boszorkány lányai
Az én történetem a meséről
Már nem emlékszem, mikor bukkantam erre a történetre, de régen volt. Az eredeti változatot Fábián Imre: Eredeti mesék Biharból (Literátor Kiadó. Nagyvárad) kötetben olvastam. Magával ragadott, ám volt egy pontja a történetnek, ahol soha úgy elmondani nem tudtam, ahogy ott le van írva. Az eredeti történet szerint a boszorkány fogságában szenvedő lány amikor harmadszor is megjelenik a fiúnál, ezt mondja:
– „… lépjél mindenik lányhoz, úgy, mintha ki akarnád választani, s annak a szeme nevetni fog. Egyedül az én szememben lesz egy könnycsepp. Erről talán megismersz.”
Ez nekem így nem érvényes. Elképzelhetetlen számomra az, hogy bárki így kommunikáljon:
– Figyelj, szerelmem, majd jól sírok, és akkor tudod, hogy aki bőg, az a te igaz párod.
Ezért első elmondástól kezdve így meséltem, mert nekem így lett igazzá, hitelessé a történet:
– Én már többet segíteni nem tudok.
Az általam mesélt történet eleje nászajándék volt. Az a rész, amikor útnak indulása előtt a fiú a szüleit faggatja.
Esküvőre hívtak , hogy a násznépnek meséljek. Jól ismertem a fiatalokat és tudtam, ezt a mesét szeretném elmondani, mégis volt bennem hiányérzet . A nagy esemény előtti napokban üldögéltem fenn a Bükkben, a Magos-kőn. Sütött a nap, csend volt, csak a mese zsivajgott bennem, amikor váratlanul áldott emlékű nagyanyám, Szabó Teréz szelíd hangját véltem hallani. Egyszeriben megvolt a mese eleje, az egymást becsülő, szerető, egymást mindig tisztelő, egymást soha el nem nyűvő házaspár mikromeséje a mesében.
Így született bennem újjá a mese nagyanyám és nagyapám egymás iránt érzett, halhatatlanná vált gyöngédségében és szeretetében.
A boszorkány lányai – ahogy én mondom
Élt egyszer a világ végén egy szegény ember, s annak a felesége. Voltak nekik gyermekeik, s egy olyan fiuk is, aki már elérkezett a legénykorba. Ahogy telt az idő, a legény egyre többet gondolkodott azon, hogy nősüljön, vagy ne nősüljön? Töprengett, gondolkodott, mígnem egyik reggel, mikor az apja kiment az istállóba ellátni a jószágot, azt mondja az anyjának:
– Édesanyám! Kérdezhetek valamit?
– Kérdezhetsz fiam, hát hogyne kérdezhetnél. Mindig kérdezhettél, fiam! –felelte az anyja.
– Mondja, édesanyám! Hogy van az, hogy maguk már harminc esztendeje nyűvik egymást édesapámmal, s a harminc esztendő alatt el nem nyűtték egymást. Hogy van az, hogy maga édesanyám mindig olyan kedvesen, szépen beszél édesapámmal, édes uramnak, kedves férjemnek szólítja. Soha rossz szót nem mond rá, se előtte, se a háta mögött nem szidja, nem veszekszik vele, és maga, édesanyám, sose rosszkedvű, mindig derűs, mindig énekel, olyan, mint a dalos pacsirta. Hát mondja, édesanyám, hogy csinálja, hogy van ez?
Azt felelte az anyja neki.
– Ó, édes fiam! Hát hogyan is mondhatnék én rosszat édesapádra? Hogyan tennék én bármi rosszat ellene, mikor édesapád milyen dolgos, áldott jó ember! Télen hóba-fagyba, nagy hidegbe vágja künn a fát. Nyáron a hőségben aratja a gabonát, kaszálja a szénát. Étel mindig van az asztalunkon, fa a tűzre, ruha a testünkre. S akármilyen fáradt apád, mindig milyen kedves! Soha rám s rátok se kezet, se szót nem emel. Kedvem nem szegi. Virágomnak, édes feleségemnek, dalos madaramnak hív. Titeket is mindig jó szóval igazít. Hát, hogy is lehetnék én apátokhoz rossz? Miért szidnám, miért bántanám?
Nem szólt erre akkor a fiú semmit, csak kifordult a konyhából, ment az istállóba az apjához. Azt mondja.
– Édesapám! Kérdezhetek valamit?
Abbahagyta az apja a munkát, odafordult a fiához.
– Kérdezhetsz fiam, hát hogyne kérdezhetnél. Mindig kérdezhettél, fiam!
– Mondja, édesapám! Hogy van az, hogy maguk már harminc esztendeje nyűvik egymást édesanyámmal, s a harminc esztendő alatt el nem nyűtték egymást. Hogy van az, hogy maga édesapám mindig milyen szépen beszél édesanyámmal, édes virágomnak, dalos madaramnak hívja. Kezet, s szót rá soha nem emel, sose szidja, sose bántja. S maga édesapám mindig derűvel jár, sose kedveszegett? Hát mondja, édesapám, hogy csinálja, hogy is van ez?
Azt mondja az apja erre neki.
– Ó, édes fiam! Hát hogy mondhatnék én rosszat édesanyádra? Hogyan tennék én rosszat ellene, mikor édesanyád milyen dolgos, áldott jó asszony! Télen hóba-fagyba, nagy hidegbe sulykolja künn a ruhát a patakban. Nyáron a hőségben ott áll a kemence mellett, süti a kenyeret. Az étel mindig jóízű az asztalunkon, testi ruhánk mindig tiszta s tisztességes, a házunkban melegség van. Akármilyen fáradt is édesanyád, ő mindig kedves, mindig jó. Soha senkire se kezet, se szót nem emel. Kedvem nem szegi, édes uramnak, kedves páromnak hív. Titeket is mindig jó szóval igazít. Hát hogy is lehetnék én anyátokhoz rossz?
Nem szólt a fiú semmit, csak kifordult az istállóból, s arra gondolt, a házasság jó dolog, nősülni fog. Másnap reggel odaállt apja, s anyja elé, és így szólt.
– Édesapám, édesanyám, mondanék én valamit. Elmegyek feleséget keresni. Mert látom én, hogy jó dolog a házasság. Meg aztán édesanyám, édesapám, maguk ugyan egymást el nem nyűvik, de az idő nyűvi magukat is, elkél a segítség is. S csak jobb többen többet tenni, s együtt többen, többet örvendezni.
– Jól van, fiam, jól van, eredjél, keressél. Csak aztán olyan leánykát hozzál, aki neked is jó, s nekünk is jó – biztatták az öregek.
Az apja lement a pincébe, megtöltött egy üveget borral, az anyja meg sütött egy nagy tepsi pogácsát. Tarisznyájába tették, a legény a vállára akasztotta, és nekiindult az útnak.
Ment, mendegélt hegyeken, völgyeken, nagy erdőségeken keresztül. Egyszer, ahogy így ment, megéhezett. Evett a pogácsából, aztán mivel szomjas lett, ivott a borból is. Igen jónak találta a bort, s kíváncsi lett, vajon az apja alulra is olyan jó bort tett-e, mint felűre? Hát megpróbálta, s nem csalódott! Lentebb éppen olyan jó bor volt, mint fentebb. Víg kedve kerekedett ettől, énekelt, s táncolgatott is hozzá.
– Csak már feleségem volna! Csak már feleségem volna! Hej, de szép feleséget keresek én magamnak!— így mondogatta magában.
Egyszer csak hallja ám a háta mögül.
– Édes fiam, énnékem van tizenkét szép leányom, azok közül aztán válogathatsz.
Megfordult, s olyan egy csúnya öregasszony tűnt eléje, amilyet még életébe nem látott. Szeme csak egy volt az istenadtának, az is keresztbe állt a homloka közepén. Orra, mint a gereblye, egy szem foga, mint egy nagy kapa, két füle, mint egy-egy lapát. Tudta ám a fiú rögtön, hogy boszorkánnyal áll szemben. Ha a lányai is olyanok, mint a kedves édesanyjuk, akkor ugyan bizony, bajban van! Nem akart a banyával ujjat húzni, ezért hát szép rendesen rákezdte.
– Kedves öreganyám! Nem akarok én égiháborúságot, házi bajt magának! Ugyan bizony, tizenegyet megsértsek, hogy egynek öröme legyen? Megyek inkább, keresek olyan lányt, aki egyedül van.
Még mielőtt a legény tovább szólhatott volna, az öregasszony felpattant a hátára, két ujját, mint a zablát, a szájába akasztotta, és addig sarkallta csontos lábaival, míg be nem értek egy sűrű erdő kellős közepére, ott is egy kis ház elejébe. Akkor berúgta a banya az ajtót, s addig le nem szállt róla, míg nem ért a konyha közepére vele.
– No, leánykáim, gyertek elő, hoztam nektek vőlegényt!
Jöttek elő a lányai, ajtó mögül, sutból, sarokból, s egyik jobban hasonlított az anyjára, mint a másik, éppen csak ők két szemmel kancsítottak a világba.
– Ugye, milyen szépek a lányaim? — kérdezte a csúf öregasszony. – Válassz közülük!
– Jaj, öreganyám — mondta a fiú —, mondtam én előre, nem tudok közülük választani!
– No, akkor majd holnap választol, mert ha nem, akkor …! — biztatta az öregasszony, s úgy benyekkintette a sarokba, hogy majd a nyelvét harapta le.
Tudta már akkor a legény, ha nem választ, akkor neki vége, mert a banya felaprítja, s gyíkbélbe tölti …
– Jaj, dehogy kell nekem feleség, csak egyszer szabaduljak innen – mondogatta magában. Hangosan ugye, nem mondhatta, mert az öregasszony meg is ette volna!
Búsan leült a sarokba, és ott kesergett. Éjféltájban egyszeribe gyöngyvirágillatot érzett, selyemsuhogást hallott, s mikor felemelte a fejét, egy gyönyörű szép leány tűnt elébe.
– Hallod-e, te legény – szólította meg a lány -, tudod-e, hogy a boszorkány házába kerültél? Neki csak tizenegy lánya van, én, a tizenkettedik, nem vagyok édeslánya. Engem elrabolt édesapámtól azért, hogy erejét növelje. Elvarázsolt, csúffá tett, övéihez hasonlóvá. Mindennap csak fertály órára lehetek olyan, mint azelőtt. Hallgass rám! Holnap, mikor elénk állít, s feleséget kell választanod, akkor engem válassz. Mert ha nem, itt maradunk csúfságba, rabságba, örökös fogságba.
– Jaj, szívem szép szerelme – mert ugyan bizony rögtön megszerette a legény a gyönyörű leányt -, választanálak téged én örömmel, de hogyan, mikor mind egyformák vagytok? Egyformán csúfak, akárha ördögök lennétek valamennyien.
– Ne félj semmit, segítek! Holnap mindegyik lányt jól nézd meg! Amelyikünknek egy fehér szál lesz a szempillái közt, az leszek én — felelte a lány, és már el is tűnt.
Másnap, odaállt a legény a tizenkét csúnya lány elé. Nézte őket, nézte, s egyszerre meglátta egyikőjük szempillái között a fehér szálat.
Rámutatott a lányra, és odafordult a boszorkányhoz.
– Kedves öreganyám, ezt a leánykát választom, ni! Ő legyen a feleségem.
Dühös lett erre a boszorkány, és rárivallt a legényre.
– Ezt? Éppen ezt? A legcsúfabbat, a legügyetlenebbet, aki még rendesen főzni sem tud, takarítani sem? Miféle feleség lenne ebből? Ezt nem választhatod! De adok még egy lehetőséget. Gondolkozz holnapig, de holnap aztán olyat kell választanod, aki nekem is jó! – azzal a legényt ismét megkapta, s úgy lökte be a sarokba, hogy nagyot nyekkent szegény.
Búsan virrasztott, kesergett szörnyen, hogy szabaduljon, mi lesz vele, amikor éjféltájban megint csak gyöngyvirágillatot érez, selyemsuhogást hall, s ott a világszép leány előtte. Megörült, mert a leányt már erősen megszerette. Fel is ugrott azon nyomban, karjába kapta, s ölelte, csókolta volna, amikor a leány azt mondta neki.
– Szívem szép szerelme – mert a leány is szívből szerette már a legényt -, engedj most, sietnem kell. A boszorkány résen van, nehogy a közeledbe kerüljek. Ügyelj holnap ha választol, hogy engem válassz, mert ha nem, itt maradunk csúfságba, rabságba, örökös fogságba.
– Jaj, szívem szép szerelme – így a legény – választanálak, hogyne választanálak, de hogyan ismerjelek fel, mikor mind olyan egyformák vagytok, mind egyformán, rémisztően csúfak?
– Jól nézz meg mindannyiunkat. Ne félj, most is segítek, hogy felismerj. Most a bal fülem cimpáján látsz majd egy pici piros foltot, s arról tudhatod majd, én vagyok az – avval a leány eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Megörült a legény, aludt is nyugodtan egész éjjel. Eljött a reggel. Megint felsorakoztak a boszorkány lányai, s ott állt a rusnya banya maga is. Olyan egyformák voltak, hogy különbséget tenni köztük nem lehetett. Nézte őket a fiú, vizsgálgatta, emlékezett, mit mondott neki a gyöngyvirágillatú szép leány az éjszaka. S ahogy így figyelt, hát észrevette, hogy az egyik lánynak valóban pici piros foltocska van a bal fülcimpáján. Rámutatott erre a lányra, s a boszorkányhoz fordult.
– Kedves öreganyám, itt van ez a leányka, éppen ő kell nekem feleségnek.
A boszorkány majd megpukkant mérgében.
– Ez-e? – rikácsolta -, ez, amelyik a legriherongyabb? Ezt nem adom. Válassz magadnak másikat, mert különben …- és fenyegető mozdulatokkal jelezte, mit tesz vele.
A legény már látta magát darált húsként gyíkbélbe töltve. Aztán a banya folytatta.
– Jól gondold meg, holnap kit akarsz feleségnek, mert több választásod már nem lesz! – s a legény megint a sarokban találta magát.
Eljött az éjfél a harmadik éjszakán is, amit legény már nagyon várt. Remélte, ismét jön majd az a szép leány. Így is lett, a harmadik éjfélen megint megjelent a gyönyörű lány. A fiú ölelte, csókolta örömében. Ő pedig szomorúan mondta a fiúnak.
– Szívem szép szerelme, holnap választhatsz utoljára. Jól nézz meg bennünket mikor ott állunk előtted, s vigyázz, engem válassz, mert ha nem, akkor itt maradunk csúfságba, rabságba, örökös fogságba. De én már neked többet segíteni nem tudok – avval eltűnt hirtelen.
Egész éjjel gyötrődött, búsult a legény. Hogyan fogja felismerni szerelmét a sok rondaság között?
Felsorakoznak másnap a lányok, elejbük állt a banya is. Látja a legény, hogy mind a tizenkét lánynak egy-egy fehér szál van a szempillái között, látja, hogy mindegyik bal füle cimpáján ott a pici piros folt, látja, látja, hogy mindegyiknek kacag a szája, s közöttük semmi-semmi különbség nincsen.
Akkor szépen, sorba odalépett a lányok elé, s jól megnézte őket. Ahogy nézi-nézi a leányokat, látja ám, hogy az egyiknek egy könnycsepp ragyog a szemében. Akkor ezen a könnycseppen keresztül meglátta ennek a leánynak igazi szépségét.
Nem fordult már oda a boszorkányhoz. Megfogta a lány kezét, el nem engedte volna a világért sem, a szemébe nézett, és így szólt hozzá.
– Téged választalak feleségemnek, szívem szép szerelme! Te vagy az én igazi társam, te legyél életemnek párja -, s megölelte, szépen magához szorította.
Erre a leányról minden csúfság lefoszlott, ott állt a maga valódi szépségében.
– Na, szívem szép szerelme, de most aztán fussunk, meneküljünk innen – mondta a lány, s azonmód, kéz a kézben kifutottak mind a ketten a boszorkány házából.
Amerre futottak, a fűszálak lefeküdtek lábaik alatt, a fák, bokrok félrehajoltak útjukból.
A boszorkány nekiesett a lányainak, ütötte, vágta, aprította őket.
– Ti, ti gyalázatos semmirekellők! Ezért hoztam én ide nektek vőlegénynek valót, hogy így elszalasszátok? – és tépte, abriktolta őket rendesen.
Azok meg egymással is hajba kaptak, mígnem az egyik felrikoltott.
– Menekülnek, hamar utánuk, ne hagyjuk őket elfutni! – és valamennyien a szerelmes pár nyomába eredtek.
Hiába. A fák elébük dőltek, a bokrok beléjük kapaszkodtak, a liánok rájuk csavarodtak, a fűszálak, mint megannyi éles kard, döfködték talpukat.
Ezalatt a legény és a leány kijutottak az erdőből. Ott már nem volt többet hatalma felettük a boszorkányoknak.
Elvitte a legény világszép szerelmét haza, s bizony, jó volt ez a leány nem csak neki, de apjának, anyjának is.
Csaptak is nagy lakodalmat, s ha az idő el nem nyűtte őket, ők bizony egymást el nem nyűtték, és ma is élnek boldogan.
Így volt. Mese volt. Amit mondtam, igaz volt. S ha nem hiszed? Hát járj utána!
Eddig a Rabmesék kötetből választottam, a következő részben a Rabkoszt című kötetből válogatok recepteket, s megnézzük miért és hogyan kezdtünk el főzni a fogvatartott nőkkel.