Rém(-)üldöző meséim történetek, amiktől lehet rémüldözni, s amelyekkel lehet rémeket üldözni.
Mi lehet rémes az itt következő mesében? A patkány, vagy a ráismerés önmagunkra. De talán éppen ez a belső rémek üldözője is.
„Félünk, hogy ha meghalunk, senki sem emlékszik majd ránk…”
Ezt a grönlandi mesét A nagyravágyó patkány címmel ismertem meg. Soha nem kezdem így a történetet. Nem minősítem. Mert mit akar a patkány?
Megmutatni magát a világnak? Bátornak, erősnek és elszántnak akarja láttatni és látni önmagát?
Mi munkál benne? Nagyravágyás? Magamutogatás? Gőg? Félelem? Győzni akarás önmaga, vagy másvalami felett?
Mi hajtja, vagy mitől nem tud nyugodni?
„Nagy félelem a szürkévé válás. Félünk, hogy ha meghalunk, senki sem emlékszik majd ránk, hiszen semmi különlegeset nem értünk el amivel kitűnhettünk volna. Nem alkottunk maradandót. ” (37 éves férfi)
Mindenki szereti (szeretné) magát saját varázstükrében szépnek, jónak, valamirevalónak látni. Ezt szeretné viszontlátni mások szemében is. Ha nem megy, akkor előbb-utóbb töri a tükröt, töri a másik embert.
Mesénk hősének útja emberi utunk kíméletlen pontossággal megrajzolt stációit helyezi elénk tükörnek és mementónak.
Első stáció: a katasztrófa belül van
Patkányunk álmodozva él kis házában „tutti, egyszer még megmutatom, ki vagyok„. Aztán váratlanul üt be a pusztító katasztrófa és rémület ide, rémület oda – más választása nem lévén -, nekimegy a helyzetnek. Pocsék az érzés, nehéz a cselekvés, de egye fene, legalább meglátják benne a bátrat. Puff neki aztán, amikor kiderül, hogy a katasztrófa nem katasztrófa, legalábbis nem kívül. Egyszerűen begazolt attól, amit elképzelt.
Hm! A katasztrófa belül van -, de mekkora mázli, hogy legalább kinti világa épségben van.
Második stáció: pusztító rémek helyett apró férgek kívül, belül.
Hm! A katasztrófa belül van -, de mekkora mázli, hogy legalább kinti világa épségben van.
Az események további tükrében viszont – heuréka! – a belső nemhogy pusztult volna, hanem inkább megerősödött. Patkányunk a valósnak érzett bajban nem roppant össze, nem adta fel. Beleállt a küzdelembe. Ez pedig erőt ad neki, és az álmát se dobja oda a semminek. Új lehetőséget lát. Nehéz, nagy feladatot, de ámuljon a világ, ezt megcsinálja! Félúton, amikor mélybe húzzák hatalmas rémek, kis híján feladja. Aztán összeszedi magát és végiggyűri. Partot ér. Megpihen, majd amikor józanul felméri hőstettét, rezignáltan belátja, ez nem az a világtól elvárhatóan csodálnivaló végső próbatétel volt.
Hm! Pusztító rémek helyett apró férgek kívül, belül. Pedig a próbát kiállta, mert most sem adta fel, bár a mélybe húzó rémek nagyon valósnak tűntek.
Harmadik stáció: a „dögöljön meg mindenki” gyilkos hangulata
Hm! Pusztító rémek helyett apró férgek kívül, belül. Pedig a próbát kiállta, mert most sem adta fel, bár a mélybe húzó rémek nagyon valósnak tűntek.
Elönti a düh. Magának se vallja be, hogy magára haragszik. Fortyogó indulatában a „dögöljön meg mindenki” gyilkos hangulata vesz erőt rajta. Az egész világot akarja elpusztítani, de a maga védelméről előrelátóan gondoskodik. Talán nem csak az életösztön, hanem másvalami is mozgatja. Látni akarja győzelmét. Önmaga előtt igazolni saját valamirevalóságát. Belső háborújának minden erejét a világ pusztulására összpontosítja. Megsemmisülésre ítélt világát a végén ugyan megszánja, de ekkor már nincs mit tenni, az égbolt tartóoszlopa kidőlt. Nem sokáig bírja az odú védelmében, kidugja orrát, s szemügyre veszi az eredményt.
Hm! A világ – ragyog! Zölden ragyog a fű, kéken ragyog az ég, közepén ott ragyog a nap. Sikertelensége most csodamód mégis megnyugvással tölti el: a világ megmaradt.
Negyedik stáció: hegyhordás
Hm! A világ – ragyog! Zölden ragyog a fű, kéken ragyog az ég, közepén ott ragyog a nap. Sikertelensége most csodamód mégis megnyugvással tölti el: a világ megmaradt.
Összeszedi magát, a megnyugvás mellé visszalopózik a régi álom: megmutatni magát a világnak. Nem adhatja fel. Nincs benne pusztító düh, nincs benne ölő rémület, nincs benne elvakító most-mutasd-meg. Álma nem vágy, hanem cél és elhatározás. A tennivaló eddig is ott volt előtte, csak nem vette észre. Nem látta a Nagy Hegyet.
Nekilát a hegyhordásnak haladéktalanul. Rögről rögre, kitartóan. Már ez a fontos. Az elhordott rögök. És egyszercsak volt hegy, nincs hegy. A patkányban béke van. Ezt érzik meg az arra járók, akik nem sajnálják az időt megállni, beszélgetni vele. És talán magukra venni belső békéje köpenyét.
A patkány álma
Volt egyszer egy patkány. Nevezzük Patkának. Egy szép házban élt, és mindig szerette volna megmutatni a világnak, ki is ő. Erről álmodozott.
Egy reggel arra ébredt fel, hogy a háza lángokban áll. Megrémült nagyon, de tudta, ha a házból nem menekül ki, akkor elevenen sül meg. Összeszedte minden bátorságát, belevetette magát a tűzbe és átrohant rajta, s amikor már jó messzire jutott, leroskadt a földre. Alig kapott levegőt, de amit tett, az büszkeséggel töltötte el. Mert lehet, hogy végleg oda az otthona, oda mindene, de most mindenki láthatja, mennyire bátran küzdött az életéért. Végre mindenkinek megmutatta, valójában ki is ő. Amikor magához tért, összeszedte magát és megfordult. Döbbenten látta, se füst, se láng, se kormos romok, a háza épségben, ablakain a kelő nap sugarai szikráznak vörösen. Azt látta hát tűznek. Sóhajtott és el is szomorodott, mert így már egyáltalán volt óriási tett, hogy kijutott a házból. Mégsem adta fel, továbbra is meg akarta mutatni a világnak, ki is ő valójában. Látott a közelben egy hatalmas nagy tavat.
– Ó!- gondolta -, ha azt hatalmas tavat átúszom, akkor meglátja a világ, ki is vagyok!
Nem tétovázott, hanem azonnal a vízbe ugrott, és úszott, úszott, úszott, amíg a tó közepére nem ért. Ott elfogyott minden ereje. Érezte, hogy rettenetes, hatalmas halak, mélyvízi szörnyek csimpaszkodnak rá és húzzák le a mélységbe.
– Nem, nem adhatom fel! – gondolta-, hiszen már a feléig eljutottam. Úsznom kell tovább!
Összeszedte magát és úszott rendületlenül. Konokul nézte a túlpartot, lássa, ahogy közeledik a szárazföld. Mikor végre partra vergődött, boldogság töltötte el.
– Nagyon, nagyon kifáradtam. Jaj, úgy érzem alig élek, de ez nem számít, mert átúsztam ezt az óriási vizet!
Büszkén pillantott vissza a tóra, s akkor látta döbbenten, hogy a hatalmas víz csupán egy nagyobbacska tócsa. Aztán végignézett magán, és látta, hogy a bundájába apró kis férgecskék csimpaszkodnak.
– Talán mégsem a hatalmas halak és mélyvízi szörnyek akartak a mélybe vinni? – töprengett el. Elöntötte a düh, szét tudott volna robbanni. Ekkor a távolban meglátott egy faoszlopot.
– Ó! – gondolta – az az oszlop a világ tartóoszlopa, hiszen az tartja az eget! Hm! Ha én azt az oszlopot kidöntöm, akkor leszakad az égbolt, s a világnak annyi! Elpusztul a világ, de én megmutatom, hogy vagyok valaki! Méghozzá nem akárki, mert ezt a tettet kizárólag egy jelentős személy tudja véghez vinni.
Alaposan szemügyre vette az oszlopot, majd ásott magának egy bunkert, mert azért azt mégsem akarta, hogy a leszakadó égbolt agyonüsse. Amikor elkészült, hozzáfogott a nagy terv megvalósításához, és rágni kezdte az oszlopot. Rágta, rágta, rágta kitartóan. Egyszer csak az oszlop recsegni – ropogni kezdett, akkor aztán iszkiri, bemenekült az odújába. Még a fülét is befogta, hogy ne hallja a nagy bummot. Bánatosan sóhajtott, mert valójában ekkorra már nagyon megszánta a világot.
– Szegény, szegény világ, most aztán kilapul az égi súly alatt – gondolta.
Egy idő múlva nem volt maradása, nem tudott tovább kuksolni a biztonságos kis bunkerban, és kidugta az orrát. Nem akart hinni a szemének: ragyogott az egész világ. Zöld a fű, kék az ég, s közepén ott a fénylő nap. Még a madarak vidám csirimpolását is hallotta. A fűben, az orra előtt egy szétrágcsált, ócska fakaró hevert, azt nézte eget tartó erős oszlopnak. Leült a karó mellé és békésen arra gondolt, hogy így van jól. Ha már egyszer sem tudta megmutatni ki is ő, azért legalább a világ megmaradt. Ez után pedig arra gondolt, ha már a világ megmaradt, nem adhatja fel és mégiscsak meg kellene mutatni, ki is ő tulajdonképpen. Ehhez pedig valami igazán nagy tettet kellene véghezvinni. Körülnézett és akkor meglátta a Nagy Hegyet, ami eddig is ott volt, de nem vette észre.
– Lesz, ami lesz – gondolta -, én ezt a hegyet belehordom a tengerbe.
Így is tett. Minden teketória nélkül nekilátott a hegyhordásnak. Túrta a földet, rögről rögre hordta a tengerbe. Teltek az évek, sok-sok év, s amikor egy napon körülnézett, látta: volt hegy, nincs hegy. Amit akart, annak volt értelme, azt véghezvitte.
Az arra járók nagy tisztelettel beszélgettek vele, figyelmesen hallgatták, és gyakran keresték meg, csak úgy együtt hallgatni.
Amikor eljött az ideje, Patka boldogan halt meg, mert az álmát sikerült megvalósítania.
A nagyravágyó patkány története Asztalos Lajos fordításában itt található:
Nagyapó mesefája. 3. Szerk. Petre Judit. 1974. Bukarest, Ion Creanga Kiadó
A mese ismert, gyerekeknek gyakran mesélt változata A kisegér nagy utazása
Előzmények:
Rém(-)üldöző 1. – amitől félni lehet
Milyen rémek, félelmek veszi körül az embert? Emberek a félelemről
Rém(-)üldöző 2. – mondókák, játékok, dalok
Mondókák, amikkel rémeket lehet üldözni. Dalok, amelyek lecsendesítik félelmeinket.
Rém(-)üldöző 3. – MESE folyóirat 2024 nyár
Rém üldöző mesénk a MESE folyóirat nyári száma