2010-ben indult először Magyarországon olyan munka egy börtönben, amely a népmesékre építkezett. Ezt a munkát Juhász Attilának, az egri börtön akkori parancsnokának köszönhetően én kezdtem el, s ez egészen a 2020-as pandémia kezdetéig tartott. Ebben a sorozatban a Rabkoszt és a Rabmesék című köteteimből teszek közzé szemelvényeket az elkövetkezőkben. A munkának azt a részét mutatom meg, amit más terepen is jól fel lehet használni, valamint a foglalkozások legkedveltebb meséiből is válogatok.
A kezdetek és az első börtönben mondott mese után az egyik nagyon kedvelt és rendszres programelemet, a fözöcskézést nézzük meg a Rabkoszt c. kötetből.
„Miért főztünk?
A meseprogram egyik fontos célja amellett, hogy a csoporttagok és gyermekeik, családjuk élő kapcsolata megmaradjon, a fogvatartottak szabadulás utáni visszailleszkedésének segítése. Ennek egyik markáns, meghatározó eleme a családba, a hétköznapi életvitelbe való visszailleszkedés. Gondoljuk meg: hónapokig, olykor évekig vannak távol otthoni környezetüktől, a világ változik közben, a családtagok, barátok változnak, a gyerekek megnőttek, az események folyton-folyvást történnek, bajok jönnek-mennek, s ők mindebből kimaradtak, folyamatosan kimaradnak a mindennapok tennivalóiból. Huzamos időre kiesik életükből a közös élmény, gyakran nincs miről beszélni, mert nincs közös téma. A fogvatartottnak még szabadulása után is a bezártság-érzés a jelenvalóság. Az otthonhagyott gyerekeknek pedig az elhagyatottság a legintenzívebb élményük. Nehéz újra kapcsolódni egymáshoz, nehéz a problémákból fakadó, újra meg újra feltámadó indulatokat fékezni, kezelni. Fel kéne venni a „kinti”, szabad világ hétköznapjainak ritmusát is. Hogyan? Hiszen ennek gyakorlására, megélésére a börtönélet természetrajzából fakadóan esély sincs. Az akadályok tornyosulnak, a szálak gubancolódnak.
A mese – noha tapasztalataim szerint máig is sokak szemében csupán látszat, képtelen fantázia – sokat segít a valósághoz való kapcsolódásban. Közös munkánkban játékok, meseterápiás eszközök, beszélgetések egyengetik az utat ebben.
Nagyon gyakran egy-egy mese váratlanul röpíti őket életüknek abba az elsüllyedt világába, ahová annyira vágynak vissza.
Egyik alkalommal a „laktató” mesék közül a kalácsos mesét mondtam, s a mesemondás elején kezdtem számba venni, mi mindent kellett előszedni a mesebeli asszonynak a kalácssütéshez, amikor váratlanul már sorolták is helyettem, össze-összevitatkozva, hogy tényleg, mi is kell?
A történet tetszett nekik nagyon, de aztán szinte öntudatlanul, a kalácssütéshez tértek vissza, teljesen belemelegedve a beszélgetésbe. Ki mikor, milyen kalácsot, pogácsát sütött, azt hogyan kell? Milyen jó kis fortélyokat ismernek -, s adták az asszonyi tanácsokat egymásnak. Az eredeti elképzelésemet – mint már oly sokszor megtörtént – felülírta az élet. Hagytam, bekapcsolódtam beszélgetésükbe én is, óvatosan kormányozva őket múltba és jövőbe, otthonra, konyhába. Hiszen asszonyok mind, akiknek mindennapjaihoz hozzátartozott a család ellátása, a konyhai sertepertélések gondja, öröme. Kértem, írják le tudományukat, s legközelebbre hozzanak magukkal kalácsrecepteket, pogácsarecepteket. Meglepődtek, nevetgélve kérdezték: „Margó néni, most ez a házi feladat?” (Mert alkalmanként azt is kapnak egyik foglalkozásról a másikra.)
Igent mondtam, és vártam, mit hoz a holnap? Következő alkalommal, ha nem is mindenki, de többen is hozták a foglalkozásra saját tuti receptjüket. Fejből írták le. Ki így, ki úgy-, de leírták, s még a zárkatársakkal is téma volt erről beszélni. Volt, aki mondta: „hát még az illatát is éreztem”, s volt, aki mondta: „még a telefonban is kérdeztem, mert már nem minden jutott eszembe, hogy mennyi élesztő is kell?”.
Ez indított arra, hogy időről időre immár tudatosan recepteket kérjek tőlük, hol a mesefeldolgozás részeként, hol pedig csak úgy, alkalmasint egy- egy mesei helyszínhez, témához kapcsolódva. Egyre inkább érzékeltem mindennek az otthoni élethez kapcsoló jelentőségét, s innentől kezdve már rendszeresen ezt kapták házi feladatnak.
Ha vizes mesét mondtam, halételeket kértem, mikor a Kicsi diót, akkor tésztás, kenyeres, gabonás ételt. Ünnep közeledtével karácsonyi, húsvéti ételeket. A Mindent járó malmocskánál, a Varjúkirálynál (mesék) pedig a kedvenceiket, azt, amit az asztalukra kívánnának.
Így születtek meg a receptek.
Ezek az asszonyok, ha csupán fejben is, de elkezdtek főzni. Ha csupán lélekben is, de a kamrába, konyhába mentek. Átgondolták, mit és hogyan csináltak otthon, leírták, megbeszélték receptjeiket, ételeiket. Otthoni, mindennapi gondokról, örömökről kezdtek el beszélni. Visszataláltak a mindennapokba. Terveket szőttek, mikor mit főznek majd otthon, végiggondolták, kinek mi a kedvenc étele. Természetes módon, szinte észrevétlenül juthattunk el a csoportbeszélgetések során beosztáshoz, spóroláshoz, háztartási gazdálkodáshoz. Itt láttam csak, mekkora szükség lenne az ilyen típusú ismeretek tudatos, módszeres átadására, tanítására.
A receptek leírásához nem volt segítségük, legfeljebb zárkatársaik. Arányokat végiggondolni, nyersanyagokat, hozzávalókat összeszedni, ételkészítési technológiát megfogalmazni – ha mégoly egyszerűen is –, ehhez összeszedettség kell, tudatosság. S mindezt le is kellett írni – gyakorlatlannak ez sem könnyű feladat.
Két recept: egyik, ahogy elmondták, a másik, ahogy leírták
Cigánytészta/házi csipa/hasgatott tészta
– Tudja, Margó néni, ehhez nem kell sirittő, meg deszka se. Régen a cigányoknak nem is volt. Mentek vásárról vásárra, lovakat adtak, vettek, meg teknőt, meg szögeket, kinek mi volt a mestersége, folyton úton voltak. Az egész család. Szekérrel mentek, volt teteje a szekérnek, meg vittek magukkal sátrat. Volt jó meleg dunyha, az alá ahányan befértek, annyian melegedtek. Erdő mellé, falu szélén vertek tábort, azt főztek, ami volt. Bementek a faluba, a parasztoktól vettek tojást, tyúkot, munkáért cserébe, meg gombát vittek eladni, meg azt, amit az erdőben összeszedtek, meg hát amit tudtak, azt cseréltek élelemre, erre, arra. Akkor abból főztek. Az asszonyok szembefordítottak egymással két téglát, arra tették a fazekat, abban a fazékban főztek, alatta a tűz, gallyak, ami az erdőben volt, Mindig egytál ételt, olyat, amivel jól lehetett lakni. Sok volt ám a gyerek.
Volt egy tál, abban kigyúrták a tésztát, jól el kellett ám találni az állagát! Nem lehetett se túl kemény, se túl puha. Aztán, ha jól kigyúrták, vékonyra nyújtották. Tudja Margó néni – maga ügyes kezű -, mint maga a lángost, csak úgy kézzel nyújtották, vékonyra, mint a rétest, kézben, olyan átlátszóra, mink is így csináljuk most is. Na, azt akkor ezt a tésztát az ember a karjára veszi, nem kell mindig feltekerni, lóghat, s akkor szép lassan hasítja, vagy tépkedi, amit akar főzni, ahhoz valót, s teszi a forró vízbe vagy levesbe. Érti már?
Hirtelen valóban megértettem. „Véknyítják, mint a pizzatésztát?” – kérdeztem, s már láttam is, ahogy ügyes kezű asszonyok minden eszköz nélkül, földön kuporogva, sebes mozdulatokkal vékonyítva, áttetsző tésztakendőket lebegtetnek a szélben
– Úgy, úgy – csillant fel a szemük. – Ez a cigánytészta. Hasított tésztának is hívják, meg hasgatott tésztának. Vagy csak házi tészta. De ez minden tésztánál jobb. Csak az állagát kell eltalálni. Tisztán tojásból van, meg lisztből. Sós vízben kell kifőzni. Vagy levesben.”
Szabolcsi tyúkhúsleves
Odateszek egy fazék vizet, forró vízbe teszem a darabolt tyúkhúst.
Mikor feljön az a csúnya habja, leöntöm, és tisztára mosom, addig, meddig tiszta nem lesz a víz.
Forró vízbe rakom vissza a húst, teszek bele zöldséget, sárgarépát, karalábét, petrezselymet, fehérpaprikát, pici delikátot, sót. Lassú tűznél főzöm a levest, nem teszek fedőt a fazékra.
Mellé másik fazékban forró vizet főzök, és belefőzök levesnek tésztát, mondjuk pl. cérnametéltet, vagy házi csipát. Mikor megfőtt a tészta, leöntöm, és többszörös hideg vízbe teszem a tésztát. Az utolsó hideg vízbe sót teszek, és 2 – 3 percig benne hagyom, utána szűrőkanálban lecsorgatom.
Jó étvágyat hozzá.”
Villanásnyi kép a boldogságról, a hétköznapok öröméről. 4. rész