Rém(-)üldöző 5.- mondókák fricskái

Mitől félünk? Milyen rémek, félelmek vesznek körül bennünket? – kérdeztem, s a válaszok között kimondva, kimondatlanul ott settenkedik a halálfélelem. Szembenéz egyenesen, felszegett állal, lopakodik óvatosan, rejtőzködve, vagy éppen gátlástalanul vigyorogva rongyol ott, ahol legkevésbé sem várják.

Fittyet hányni a halálra. Pofátlanul szembevigyorogni vele, nem mutatni, hogy félünk, pontosabban mondva megmutatni neki, hogy nem félünk tőle, ez minden ember vágya. A felnőtt hitébe, filozófiájába, eszmerendszereibe, eszébe, vágyaiba, reményeibe burkolózik, bölcsül és bölcsít, szűkölő félelmét láncra veri. És mit tesz a gyermek? Ismerkedik. A halállal és a halálfélelemmel egyaránt.

János bácsi csatája a halállal korokon ível át, generációkat köt össze. A mai nagymamák éppúgy énekelték gyerekkorukban, mint unokáik, s gyanítom, a majdani unokák is ezt fogják tenni. Gyerek tanulja meg gyerektől, lelkesen, gyorsan, énekli boldogan, nem izgatja, hogy hamis, vagy nem hamis a dallam, nem kér engedélyt, s a tiltott gyümölcs fanyar-édes bukéjával csordulnak ki száján a szavak: „János bácsi testét kukacok eszik…” meg hogy „ez az ember már hulla...”
Van ebben számára valami borzongatóan nagyszerű. Kimondani a kimondatlant, fricskát pöccinteni a halál(félelem) orrára. Győzni a rémisztő felett, s ha csak egy dalocska erejéig is, de szembeszállni azzal, amiről többnyire nem, vagy zavartan, húzódozva beszélnek a nagyok.
Tiltakozhat János bácsi csatája ellen az érzőlelkű felnőttek jelentős számú serege, kacarászhat zavartan, János bácsi testét ehetik kukacok, lehet ez az ember már hulla, de János bácsi – halhatatlan.

János bácsi a csatában,
János bácsi a csatában,
János bácsi a csatában,
Elesett egy fűszálban.

Arra ment egy indiánus,
Arra ment egy indiánus,
Arra ment egy indiánus,
És szivébe lándzsát szúrt.

János bácsi testét kukacok eszik,
János bácsi testét kukacok eszik,
János bácsi testét kukacok eszik,
És az egyik felkiált.

Glóri, glóri alleluja,
Glóri, glóri alleluja,
Glóri, glóri alleluja,
Ez az ember már hulla!

A nevenincs kenderszakállú ember történetének variánsai felérnek egy-egy combos horrorral. „Két kutya nyúzta, / a harmadik húzta, / a negyedik megsütötte, / az ötödik mind megette.” „Kigyulladt a kender, / megégett az ember.” Kivéve, amikor a végkifejlet előtt abbamarad a (tanítónéni, óvónéni által betanított) történet.
A kenderszakállú az egyik variánsban túléli saját halálát. A tenger kegyes hozzá, amikor fejjel beleesik, s kiapasztja magát, de emberünk nem nyugszik. Fára mászik, lezuhan, keze-lába kitörik. A mélység nem győzte le, a magasság igen. Fricska ez a javából. Hát még ha idevesszük a (halloweeni) tökös variációt is – „becsavarták lepedőbe, / kivitték a temetőbe, / ráírták egy rohadt tökre, / itt nyugszik a világ ökre” – akkor lesz csak igazán fricska a fricskából. A kérdés mindössze az: valójában kinek az orra bánja?

Volt egyszer egy ember,
szakálla volt  kender,
égerfa csizmája,
bükkfa paripája.
Közel volt a tenger,
beleesett fejjel,
kiapadt a tenger,
kimászott az ember.
Felmászott a fára,
letörött az ága,
leesett a sárba,
kitört keze, lába.
Begöngyölték  lepedőbe,
kivitték a temetőbe,
beledobták egy gödörbe.
Két kutya húzta,
a harmadik nyúzta,
a negyedik durcantott,
meghúzta a harangot.
Sári néni siratta,
brü-hü-hü-hü, bru-ha-ha,
Pista bácsi kacagta
 Hi-hi-hi-hi, ha-ha,ha.
Laci csinált kis szekeret,
belefogott hat egeret,
a hat egér elszaladt,
a kis szekér ott maradt.
Így volt, mese volt,
Mariska kedvére volt.

Mondom. A szót szaporítatlanul hagyom, a mondóka beszéljen magáért, meg magunkért, valamennyiünkért.

Volt egy Lipót,
Csinált kőből koporsót.
Vitte, vitte, majd letette.
Mondjam-e még tovább?
(Mondjad!)
Volt egy Lipót,
Csinált kőből koporsót.
Vitte, vitte, majd letette.
Mondjam-e még tovább?
(Halljuk!)
Volt egy Lipót,
Csinált kőből koporsót.
Vitte, vitte, majd letette.
Mondjam-e még tovább?
(Igen.)

Ezzel a dalocskával egyszer igazán nagyot peckeltek a halálfélelem orrára. Történt, hogy az óvodába új gyerek jött. Az óvónénik nem sokat tudtak még a kisfiúról, az ovisok meg hamar kerülni kezdték. Nem játszottak vele, egyre rémültebben menekültek a közeléből. Idővel kiderült, hogy miért. Az új gyerek a legváratlanabb pillanatokban oda-odaállt egyik-másik társa elé, mélyen a szemébe nézett, s fojtott hangon azt mondta:
Holnap meg fogsz halni!
Nem tudni miféle terhet cipelhetett magával ez a „halálosztó” kisfiú, de a rettegés beköltözött az oviba, az óvónénik pedig tehetetlenek voltak. Sem a fiúcskából nem tudtak „kiszedni” semmit, miért mondja, mi a baj, sem a többi gyerek rémületét nem tudták csillapítani, mígnem váratlanul történt valami. Egyik reggel az aktuális „halálraszánt” hatéves nem hátrált meg, hanem társa szemébe nézve énekelni kezdett: „Kriptában csörögnek a halottak….”
A hatás frenetikus volt. Pillanatokon belül mint a tornádó, szippantotta be a gyereksereg a dalt, és ugrálva, visongva énekelték együtt. Mindannyian. Beleértve a kis „halálosztót” is. A rémüldözésből rém üldözés lett ezzel a mondókaénekkel, ami hol itt, hol ott még napokig fel-felzendült, majd a dal a jólvégzett halálfosztó munka örömével odébbállt.

Kriptában csörögnek a halottak,
egymás tyúkszemére taposnak.
Kedvenc ételük az aludtej,
kapd be a dudlimat és aludj el.

– Fúúújj! – torzult el a sokat megélt meseterapeuták arca, amikor a mondókát érzékletesen, lassú tempóban mondtam egy műhelymunka során.
– Fúúújj! – visongták fintorogva, csillogó szemekkel a gyerekek, amikor egy-egy könyvtári foglalkozás során mondogattuk együtt.

Tök, tök, sárga tök,
hát ebédre mit főztök?
Kígyót, békát, csontvázakat,
mindenféle bogarakat.

A számtalan édes-negédes mikulás-vers között meglehetősen karcos (kegyetlen?) a pad alatt lakó mikulás mondókája. A sűrűn használt kiszámolónak mindegyik változata ütős, mondhatni mellberúgó. Már nem arról van szó, hogy jánosbácsik, meg holmi nevetlen szakállas fazonok halnak meg, s kerülnek föld alá, hanem hogy te magad fogsz meghalni. Márpedig itt fehéren, feketén ezzel szembesül a mondókázó – aki azért többnyire mégiscsak gyerek. Különös módon a nagy titkok kimondóinak cinkos magabiztosságával kántálja – tapasztalataim szerint mindig kuncogva, egymással összepillogva – az izmos sorokat.

Pad alatt, pad alatt volt egy ház,
Abban lakott Mikulás.
Kértem tőle szalonnát,
Még azt mondta, pofon vág.
Ha pofon vág, meghalok,
Elvisznek az angyalok,
Lágy földbe temetnek,
Onnét ki sem vehetnek.

Van úgy, hogy minden szembenézés, orrpöckölés hiábavaló, a félelem jön és életünket mint egy kényelmes fülesfotelt, birtokbaveszi. Ilyenkor nincs más, mint az elcsendesülés, befeléfordulás. Letelepedni a földre, ölünkben a rettegő gyerekkel – akár önmagunk legyen az, akár bárki más -, és ringatózva számolgatni a végtelenségig aranyalmáinkat.

Egy arany alma,
két aranyalma,
három aranyalma,
négy aranyalma,
öt aranyalma,
hat aranyalma,
hét aranyalma,
nyolc aranyalma,
kilenc aranyalma,
tíz aranyalma.
Tíz, tíz, tiszta víz,
tekenőbe arany víz,
engem anyám ott füröszt,
ahol legmélyebb a víz,
lökj fel anyám, lökj fel,
a kakas ülőbe,
még annál is magasabbra,
a csillagos égbe,
még annál is magasabbra,
a nap közelébe,
még annál is magasabbra,
Isten tenyerébe
.

Előzmények:
Rém(-)üldöző 1.amitől félni lehet
Milyen rémek, félelmek veszi körül az embert? Emberek a félelemről
Rém(-)üldöző 2.mondókák, játékok, dalok
Mondókák, amikkel rémeket lehet üldözni. Dalok, amelyek lecsendesítik félelmeinket.
Rém(-)üldöző 3.MESE folyóirat 2024 nyár
Rém üldöző mesénk a MESE folyóirat nyári száma
Rém(-)üldöző 4. A patkány álma
Mi lehet rémes az itt következő mesében? A patkány, vagy a ráismerés önmagunkra?