Miért halunk meg? Miért élünk, ha meg kell halni? Félelmetes a kérdés, vagy a válaszok félelmetesek?
a halállal jött a nap, jött a hold, és jöttek a csillagok
„Bármitől félni lehet. Például a haláltól. Gyerekkoromban nekem ez nem volt, viszont az egyik fiamnak igen. Mit lehet válaszolni, mikor éjjel sírva ébred, hogy ő nem akar meghalni? Nem tudom, azt mondtam, hogy nem fogsz meghalni, pedig igen, mindenki meghal végül… Felnőttként? Ilyen nekem – halálfélelmem – addig volt, míg a gyermekek kicsik voltak. Ma sem akarok meghalni, sőt egyre jobban imádok élni, ahogy telik az idő. De nagyon szerencsés életem volt eddig, nincs olyan, amiért oda lennék, hogy azt nekem még meg kell csinálni a halálom előtt...” (50 éves férfi)
Itt van egy grönlandi – ahogy régen mondták – eszkimó mese. Arról szól, hogyan lett a Föld, és hogyan lettek az emberek, meg persze a kutyák, hiszen inuitnak ötödik végtagja a kutya. És arról szól, hogy meg kell halni.
gyámoltalanok
Ez a mese nem ámít, nem tudja a tutit, hogyan lett a világ, csak azt mondja el, hogy valamikor, valahonnan az ismeretlen magasságból egyszercsak elkezdett potyogni mindenféle, s mikor már elég sokminden lepotyogott, akkor készen lett a Föld. Amikor az készen volt, akkor lettek az emberek. Honnan? Hogyan? Nem akar feltétlenül választ adni. Nem háborog, nem okoskodik, csak elmondja: az ember gyerekként jön a Földre. A föld alól jön elő, a fűzfabokrok közül. Gyámoltalanul, tehetetlenül, éppencsak mocorogni tud valamennyicskét. Akkor valahonnan – senki nem tudja honnan és hogyan -, előkerül egy nő és egy férfi, és együtt gondoskodnak a gyámoltalanokról. Ez itt már bizonyosság, ez itt már megkérdőjelezhetetlen tudás: gondoskodni a tehetetlenről, a gyámoltalanról, bármi történjen.
az élet fénye
Telik az idő, az emberek egyre többen és többen vannak, csak éppen komoly bökkenő, hogy nem tudnak meghalni, mert nem ismerik a halált. A mese nem ringat illúzióba. Az örökélet nem jár örök életerővel. Az ember megöregszik, eltehetetlenedik. Az öröklét vaksággal jár és fénytelenséggel. A világ homályban marad az ember számára. Pontosabban vaksötétben. Dönteni kell. A tét hatalmas: halál és világosság, vagy öröklét és örök homály. Bizonytalanság és elszántság veszedelmesen keskeny peremén imbolyogva születik meg a döntés a fény javára. Nem könnyű elfogadni, hogy meg kell halni, és jól meghalni -, hát az aztán különösen nehéz.
Első nekifutásra különös – talán kegyetlen is – a konklúzió: az élet fényét a halál adja meg. Mert amikor az ember meghal, akkor jön a nap, a hold, a csillagok, velük a fény, a világosság. Ez a másik bizonyosság. A halott fénnyé lesz, hogy az élők világosban járjanak.
az élet vonalacskái
Az inuit ősapák nem tudják kicsi vonalacskákba rejteni szavaikat, mint a fehérek, ők szavaikba rejtik az élet kicsi vonalacskáit. Mesélnek és mesélnek. A meséléssel életben tartják azt, ami elmúlt, és azt, ami van. Ez a harmadik bizonyosság.
Inuit mese az emberről és arról, hogy miért kell meghalnia
Régen, réges régen, amikor még nem volt meg a Föld, akkor a magasból, az égnél is magasabbról elkezdett hullani sok föld, meg kövek, meg hegyek, meg vizek, és addig hullottak lefelé, amíg egyszer csak meglett a Föld.
Ezt így mesélték az inuitok ősapái, s a gyerekek és a fiatalok meg hallgatták őket. Ezek az öregek nem tudták a szavakat kis vonalacskákba rejteni, mint a fehérek, csak meséltek és meséltek, és így a fiatalok mindent megtanultak és amikor öregek lettek, ők is meséltek, meg meséltek. Az öregek soha nem hazudtak, ezt tudta mindenki és hittek nekik.
Aztán, amikor a Föld már megvolt, készen volt, akkor a föld alól, fűzfabokrok közül kisgyermekek jöttek elő, akik alig-alig mászkáltak, többnyire hevertek, csukott szemmel mozgolódtak egy keveset és fűzfaleveleket viseltek, és ennivalót a föld adott nekik, földet ettek. Azt még az öregek sem tudták megmondani, honnan került elő egy férfi, meg egy nő, akik a gondját viselték a gyerekeknek. Varrtak nekik ruhát és megkeresték őket mindenfelé, összegyűjtötték őket. Aztán egyre sokasodtak az emberek, és már kutyát is akartak. Egy férfi kutyahámot vett a kezébe, megrugdosta a földet, és kiabálni kezdett.
– Hok-hok! Hok! – és olyan jól kiabált, hogy kutyák bújtak elő a földből.
Az emberek egyre csak többen és többen lettek, nagyon megsokasodtak, mert még nem ismerték a halált. Megöregedtek, nem tudtak járni sem, sokan megvakultak és csak feküdtek tehetetlenül. Nagyon sokan voltak. Mindig sötétben voltak, mert nem volt soha nappal, hiszen nem volt se nap, se hold, se csillagok. Csak a házaikban volt egy kis fény, mert akkoriban még a vizet meg lehetett gyújtani és a lámpáikban az világított. Egyszer egy nagy hullám kicsapott a tengerből, és sok embert magával sodort. Amikor már ezért kevesebben voltak, akkor volt az, hogy két vénasszony beszélgetni kezdett, és az egyik azt mondta:
– Maradjunk így, nappal nélkül, és ne legyen halál! – ő szegény bizonyára félt a haláltól.
A másik vénasszony tiltakozott.
– Nem! Legyen fény és legyen halál – és akkor úgy lett, ahogyan ez másik öregasszony mondta. Megjött a halál és jött vele a fény.
Amikor az első ember meghalt, akkor a földbe tették és kövekkel fedték le a testét. De ez az ember nem halt meg elég jól, és a holttest előjött a kövek alól. Föl akarta emelni a fejét és föl akart állni, de az öregasszony visszanyomta és nem engedte fölkelni. Azt mondta neki.
– Nem! Így is elég húznivalónk van. A szánkók pedig kicsik. Nem bírunk veled! – mondta, mert ez pont akkor történt, amikor vadászni indultak. Akkor ennek a halottnak vissza kellett feküdni a kőrakás alá, és akkor már jól halt meg.
Az embereknek meg most már volt fényük. Mert a halállal jött a nap, meg jött a hold, meg jöttek a csillagok. Mert mikor az emberek meghalnak, akkor az égbe emelkednek és fényesek lesznek. Az égen a fények mind emberek voltak. Az emberek ettől kezdve már sikeresen vadászhattak és nem kellett soha többet földet enniük.
Így mesélik az öreg inuitok, hát hogy a halállal jött a világosság, és hogy az emberek azóta látnak, amióta meghalnak, de meg kellett tanulniuk jól meghalni. Így mesélik az öregek, akik nem tudják a szavakat kis vonalacskákba rejteni, mint a fehérek és csak mesélnek, és mesélnek, a fiatalok meg hisznek nekik, mert az öregek soha nem hazudnak.
Miért halunk meg?
És miért élünk, ha meg kell halni?
Félelmetes a kérdés?
És a válaszok? Azok félelmetesek?
Ezt a grönlandi mesét én mesélem így, ahogy leírtam.
Először ezzel a mesével ebben a formában találkoztam: Az ember eredete. Grönlandi eszkimó mese. = Nagyapó mesefája. 4. Szerk. Petre Judit. Ion Creanga Kiadó. Bukarest. 1974.
Előzmények:
Rém(-)üldöző 1. – amitől félni lehet
Milyen rémek, félelmek veszi körül az embert? Emberek a félelemről
Rém(-)üldöző 2. – mondókák, játékok, dalok
Mondókák, amikkel rémeket lehet üldözni. Dalok, amelyek lecsendesítik félelmeinket.
Rém(-)üldöző 3. – MESE folyóirat 2024 nyár
Rém üldöző mesénk a MESE folyóirat nyári száma
Rém(-)üldöző 4. – A patkány álma
Mi lehet rémes az itt következő mesében? A patkány, vagy a ráismerés önmagunkra?
Rém(-)üldöző 5. – mondókák fricskái
mondókáink oda-odapöccintenek a halál orrára is – ezekből válogattam egy csokrot