2010-ben indult először Magyarországon olyan munka egy börtönben, amely a népmesékre építkezett. Ezt a munkát Juhász Attilának, az egri börtön akkori parancsnokának köszönhetően én kezdtem el, s ez egészen a 2020-as pandémia kezdetéig tartott. Ebben a sorozatban a Rabkoszt és a Rabmesék című köteteimből teszek közzé szemelvényeket az elkövetkezőkben. A munkának azt a részét mutatom meg, amit más terepen is jól fel lehet használni, valamint a foglalkozások legkedveltebb meséiből is válogatok.
Így volt, mese volt, amit mondtam, igaz volt, és ha nem hiszed -, járj utána! – ezzel a záró formulával szoktam befejezni meséléseimet.
Hét részletet választottam ki a két könyvből ( 1 – 2 – 3 – 4 – 5 – 6), ez itt a hetedik, záró rész, mindenféle okoskodó megjegyzés és tanulság levonás nélkül. A 2020-as karantén egyik hétről a másikra lezárta ezt a munkát, a mesekörös csoporttól nem tudtam elbúcsúzni sem. Később egy ideig még dolgoztam online térben egészen más csoportokkal. Amikor az újrakezdésre lett volna lehetőség, akkor már nem tudtam vállalni vállalni azt a rendszerességet, ami minden segítő munka alapja kell, hogy legyen. Ezzel számomra véget ért életemnek ez a fejezete.
Egy játékkal búcsúzom a sorozattól, a mesekörös nőktől, akikkel nemigen lesz már módom találkozni, s egyúttal a börtönben végzett munkától.
Játékom lehet ötletadó, elgondolkodtató, kutakodásra indító, és az sem baj, ha érthetetlen valakinek. Senki ne minősítse se magát, se mást jó, vagy rossz oldalra azzal, hogy mit tud, vagy nem tud ezzel kezdeni.
Végül pedig köszönetem küldöm mindenkinek, aki segített és támogatott a munkában.
A játék:
7 mesebeli mondatot – varázsigét – válogattam a két kötet hasonló játékaiból. Mesebelieket, mert mindegyik egy-egy meséből érkezett ide, és hetet, mert a hét az mesebeli szám. Akinek kedve van játszani, az válasszon magának egyet közülük. Játsszon el a gondolattal, mire használná, kit ajándékozna meg vele, mit mond neki, miért tetszik, vagy éppen miért taszítja. El lehet tűnődni azon is, hogy a meséből kiragadva van-e így értelme.
Megoldókulcs nélkül teszem ide a mondatokat, nem írom meg, melyik mondat melyik meséből érkezett. Akinek kedve van, keresse, akinek se kedve, se érkezése ehhez, az csak úgy, a mondatokon is eltöprenghet. Vagy nem.
A mondatok
- – Adnám neki jó szívvel, de ha nem kér, mit csináljak
- – Amikor már úgy látta, hogy elég gazdag, becsukta a ládát és többet nem nyitotta ki.
- – Én vagyok a király, azt adok neked, te szegény ember, amit kérsz.
- – Bármi legyen, gazdagít!
- – A szép szeretet nem arra kíváncsi, hogy mi az, amit nem tudunk, hanem azt fogadja el jó lélekkel, amit tudunk, ami a miénk, amit szívből és örömmel adunk.
- – Minden rádobott lapát föld után megrázta magát.
- – Kérlek, engedj be házad udvarába!
…
Egy mikrotörténettel engedem el végleg történetemet és a börtön mesekörét.
Egy foglalkozás során az egyik fiatal fogvatartott lány így fogalmazott meg valami nagyon fontosat :
” – Ma arra emlékeztünk, hogy emberek vagyunk. Emberek, emberi érzésekkel. Én már azt hittem, hogy nincsenek is emberi érzések. Hogy elmúlt mind, nincs! Ezen pörgök sokszor… Hogy hogy lehet, hogy nincsenek emberi érzések? … és miért nem lehet az, hogy fájjon valami? Erről még csak beszélni se lehet. Tudja maga, milyen nagy dolog az, hogy erre emlékezhettünk? Hogy emberek vagyunk? Már egészen elfelejtettük. De jó, hogy nem hagyta.„
Hát ne hagyjuk.
Ne hagyjuk elfelejteni se magunknak, se másnak, hogy emberek vagyunk.
Soha.
Sehol.